18.fejezet

Sziasztok! Kicsit korábban Gabónak is (LLL)jön az új fejli. Köszönöm szépen a komikat, lett egy két jó hosszú is (L), imádlak titeket, remélem ez is tetszeni fog, NAGYON várom ismét a véleményeket. Szilemnek ismét pusszantás, és nektek is. Jó olvasást.




18.fejezet



/Kristen/



Steve üzenetét olvasva elviselhetetlen félelem tört rám. Tudtam, hogy itt a vége. Mindennek. De főleg ennek a dolognak Robbal és velem.

- Mi a baj? - kérdezte ismét Rob mire megtaláltam a hangom.

Steve itt van. És haza akar menni velünk. Az anyukája kórházba került.

- Elmész?

- Muszáj. Az anyósomról van szó, és ő olyan mintha az én anyám is lenne.

- Szóval vele mész - mondta Rob, és csak szomorúságot láttam a szemében.

- -Igen, de.....

- Nincs de. Vele fogsz maradni.

- Nem azt mondtam.

- Igen, de ez lesz a vége. Végül is ő a férjed. És ki vagyok én neked?

- Az, akit mindennél jobban szeretek. De igen, ő a férjem. El kell mennem vele. De ha visszajöttél, találkozunk és beszélünk.

- Most is azt mondhatom, amit már mondtam. Félek, hogy ennek itt a vége – mondta ki Rob azokat a gondolatokat, amiket én nem mertem.

Steve-nek szüksége van rám, és nem hagyhatom magára. Hiába tudom, hogy Rob az, akit akarok, Steve nagyon sokat tett értem, és a fiamért is.

Nem tudom, mit tegyek – mondogattam magamban, miközben egyfolytában Rob bánatos arcába néztem.

- Mennem kell. Steve egy szállodában van. Muszáj haza mennünk.

- Rendben. Menj – mondta Rob, majd kiment a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal, amik nem voltak valami derűsek.

Tudtam, hogy most ezzel őt bántom. De el kell mennem a férjemmel. Most neki és a szüleinek - akiket a sajátjaimként szeretek – van rám szükségük.

A csomagjaim után indultam, hogy összepakoljam őket.

Nekem sincs semmi kedvem elmenni. Itt hagyni őt meg főleg nincs. Még a gondolatába is beleőrülök, hogy mi van ha ennek tényleg itt a vége? Ha Steve-vel kell maradnom, hiszen most szüksége van rám.

- Elmész, kicsim?

- Igen, Claire. A férjem szüleihez kell mennünk, az anyja súlyos állapotban van, és vele kell mennem.

- Megértem, kicsim, de mi lesz így veletek?

- Nem tudom – mondtam, majd a kanapéra rogytam, és a fejem az arcomba temettem.

- -A fiam imád titeket, főleg téged. Ettől féltem, hogy ez lesz. Nem téged okollak, hisz egymásba szerettetek, csak rossz időben, rossz helyen. De ha a férjed mellett maradsz, és félek, így lesz, a fiam szenvedni fog, és úgy érezem, nem csak ő.

- Én is. Imádom őt, Claire. Ez a pár nap alatt pedig bebizonyította, hogy ő is szeret, és hogy milyen ő igazából. És ez mindennél többet jelent számomra. De most mégis el kell mennem. Ha ő is visszajön, találkozunk, és meglátjuk.

- Máris elmész?

- Igen, Steve egy szállodában vár.

- Rendben. A lányok rögtön segítenek összepakolni – mondta Claire, majd már jött is Lizzy és Vic, hasonló szomorú arccal mint Rob és Claire. Ricky addig Richardal volt a nappaliban.

A lányoknak hála gyorsan végeztünk a csomagolással. Richard jött és levitte a csomagjaim, míg a taxira vártunk.

- Hadd vigyelek el én – jött be a nappaliba Rob, mire mind odakaptuk a fejünket.

- Nem tudom, Rob...

- Kérlek, legalább még egy kicsit hadd legyek veled – kérte, miközben nekem a szívem szakadt meg.

Egyiküket sem akartam megbántani, mégis tudtam, hogy valamelyiküknek fájdalmat fogok okozni. Egyiküknek sem akarok. Mégis elkerülhetetlen.

És úgy néz ki, hogy Rob lesz az. Pedig mindennél jobban szeretem őt. Jobban mint Steve-et. Őt másképp szeretem. Rob az, akit szerelemmel szeretek. Olyannal, amit Steve iránt sosem éreztem.

Rob elvette a lányoktól Rickyt, míg én elköszöntem a családjától. A lányok is szomorúak voltak, hogy elmegyek, de ahogy ők mondták, remélik, hogy hamarosan találkozunk.

- Ezt én is remélem – mondtam nekik, majd Richardtól is elköszöntem.

- Okosan dönts, kicsim. Ő imád téged, vagyis titeket. És tudod, hogy itt mindig várunk téged a kis csöppséggel együtt – mondta a fülembe halkan Claire, miközben megölelt.

- Köszönöm – öleltem meg szorosan.

Robtól majd csak a szállodában kell elköszönjek. Mégsem vártam azt a pillanatot. Robék a kocsiban vártak rám a fiammal, még egy egy utolsó ölelést adtam mindenkinek, és búcsút intettem annak a helynek, ahol életem legszebb és legboldogabb pillanatait töltöttem.

Épp ekkor futott be Tom és intett a kocsiban ülő Robnak.

- Hát ennek mi baja? - intett a barátja felé.

- Hazamegyek.

- Összebalhéztatok?

- Nem – mondtam, majd gyorsan ismertettem vele a helyzetet.

- Szóval itt van a kutya elásva. Okosan dönts kislány, a mindene vagy Robnak, és hidd el, még senki nem volt ilyen fontos neki. És látom, Ő is az neked. Remélem, minden rendbe jön köztetek, és hogy L.A.-ben majd találkozunk.

- Én is remélem – mondtam Tom beszéde után, és tőle is elköszöntem.

Beültem a kocsiba, ahol hátul a gyerekülésben Ricky szemlélődött. Rob egyik kézzel a kormányt fogta, míg a másikkal ujjainkat kulcsolta össze. Ismét csak reménytelenséget és bánatot tükrözött a tekintete.

Egész úton csend honolt a kocsiban. Én sem tudtam, mit mondhattam volna. Akartam valami biztatót mondani neki, de nem mertem, mert nem akartam hiú reményeket kelteni benne, mikor még én magam sem sem tudom, mi lesz ezután.

Nem sokkal később, legnagyobb sajnálatomra a szállodánál voltunk. Rob a karjaiba fogta Rickyt és ajtó felé indult.

- Ugye nem akarsz felkísérni? Rob, ez...

- De fel akarlak – mondta, majd nem volt mit tenni elindultunk.

A portánál rögtön mondták is, melyik szobában szállt meg a férjem. A lift felé vettük az irányt, miközben azon tűnődtem, miért teszi ezt Rob?

Hiszen csak még jobban fogsz szenvedni ő, és én is, ha lát majd Steve-vel. Ez volt az, amit el akartam kerülni.

Mikor a megadott ajtó elé értünk, megtorpantam. Majd kopogtam. Pillanatok alatt nyílt az ajtó és lépett ki rajta Steve, aki rögtön a karjaiba zárt. Mivel háttal voltam Robnak, nem láttam mi volt a reakciója erre.

Steve szerencsére nem csókolt meg, csak egy amolyan arca puszi szerűséget kaptam, majd rögtön Rickyre és Robra pillantott.

- Köszönöm, hogy elhoztad őket, és hogy vigyáztál a családomra.

- Nincs mit, nem kell megköszönnöd – erőltetett egy mosolyt magára Rob, majd átadta a fiát Steve-nek, aki szintén a sajátjának tekinti a fiamat.

Steve és Rob váltottak még néhány szót az ajtóban, többnyire a munkáról is és egy új filmről, igaz nem sokat hallottam belőle, addig én Ricky vittem be a szobába és fektettem le.

Steve elköszönt Robtól, aki indulni készült.

- Rögtön jövök – mondtam.

- Lekísérlek – mondtam ezt már Robnak, majd a lift felé indultunk.

Steve becsukta maga mögött az ajtót, mi pedig lementünk a parkolóba Rob kocsijához. És ekkor jött el az a pillanat, amitől féltem. A búcsú.

Rob azonban nem úgy cselekedett, ahogy vártam. Kézen fogott és a kocsiba ültetett. A döbbenet csak akkor következett, mikor elindította a kocsit.

- Hová viszel? Rob, kérlek...

De semmi válasz. Nemsokkal később egy elhagyatott helyre, vagy inkább útra értünk, ahol leállította a kocsit.

Nem szólt semmit, csak felém fordult. Keze a tarkómra csúszott, és ajkait az enyémre vetette, majd őrjítő módon csókolni kezdett, miközben én is majd felgyulladtam a vágytól.

Ekkor értettem meg, mit keresünk itt. És én is ezt akartam, majd ő ki is mondta.

- Csak még egyszer hadd érezzelek – suttogta, miközben ajkai a nyakamra tévedve csókolgattak.

A hajába túrva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Most a szomorúság és bánat mellett, mérhetetlen szerelem, és vágy lobogott benne. Akárcsak az enyémben.

Ezúttal én voltam, aki birtokba vettem ajkait, miközben a ruháitól szabadítottam meg, ahogy ő is tette velem.

Pillanatok alatt lettünk meztelenek, majd szemből az ölébe ültetett. Amint megéreztem ágyékomnak nyomódó kemény férfiasságát, majd eszemet vesztettem.

Ismét elszakadt tőlem, és a nyakam szívogatta, miközben kezei a melleim becézgették. Ujjaim a mellkasán kalandoztak, miközben néha felnyögtem, amikor melleim megszorította.

Kissé hátrább csúsztam az ölében, és közénk nyúlva a kezembe vettem. Egy elégedett morgással jutalmazta, amikor megmarkoltam.

Elkezdtem a kezem mozgatni rajta, amit egyre nehezebben tűrt. Mikor éreztem, hogy lassan közel a vég számára, ő volt aki cselekedett.

Elrántotta a kezem férfiasságáról, majd magára húzott. Hátravetett fejjel nyögtem fel, amint végre megéreztem magamban.

Ajkaira hajoltam, miközben mozogni kezdtem rajta. Szenvedélyesen faltuk egymás ajkait, miközben kezeinkkel egymás testét barangoltuk be.

Fel-le mozogtam férfiasságán, hol kissé felemelkedve rajta, hogy aztán ismét tövig magamba fogadhassam.

Ekkor kérdeztem meg magamtól, hogyan leszek képes enélkül élni? És itt nemcsak a szexre gondolok. Hanem nélküle?

Elszakadtam édes kínokat okozó ajkaitól, ezúttal én vetettem magam a nyakára, miközben ő a melleim simogatta.

Néhány őrjítő csípőmozgásnak hála egyszerre értük el a csillagokat, és csókjaink nyelték el élvezetünk hangjait.

Zihálva, verítéktől nedvesen omlottam annak a férfinak a karjaiba, aki immár mindent jelentett számomra.

- Szeretlek, Kris – suttogta, miközben a hátamon éreztem édes cirógatásait.

- Én is téged. Nagyon – néztem a szemébe.

- Mégis itt a vége.

- Nem tudom. Azt tudom csak, hogy most a férjemnek van rám szüksége, viszont képtelen vagyok élni nélküled.

- Csak magamnak akarlak – jött a válasz.

- Tudod, hogy ez egyelőre biztos lehetetlen. Muszáj mellette lennem, de ha vissza jössz, látni akarlak, és beszélünk. Fontos vagy nekem, és szeretlek, és remélem, találunk valami megoldást erre.

- Én is remélem – mondta, mégis mérhetetlen reménytelenséget láttam a szemében, ami számomra is félelmet okozott. Félek, hogy ő feladja a harcot.

- Vissza kell mennünk – mondtam, miközben, még mindig meztelen testéhez simulva élveztem a közelségét.

- Tudom – mondta, majd leszálltam a biztonságot és boldogságot okozó testről, majd mindketten öltözködni kezdtünk.

Vissza vettük a ruháink, majd egy szerelmes csókot váltva visszaindultunk a szállodához.

A szálloda előtt parkoltunk. Ekkor jött el a pillanat. A búcsúé.

- Szeretlek – fordult felém.

- Szeretlek – viszonoztam a vallomását, majd magamhoz húztam, és csókolni kezdtem.

Minden érzésünket ebbe a csókba sűrítettük.

Szerelmet, vágyat, félelmet, bizonytalanságot ami a kapcsolatunk jövőjét illeti.

Az idő is megállt, amikor csókban forrtunk össze. Hosszú percekig képtelenek voltunk elengedni egymást. Levegőt venni szakadtunk el egymástól, és amennyire a hely engedte, egymás karjaiban voltunk.

- Menned kell – mondta ezúttal ő, mire én némán bólintottam, és megtettem azt, ami szinte már fájdalmat okozott.

Eltávolodtam tőle.

- Néhány nap múlva én is visszamegyek. Van még jó pár hét, amíg bemutatják a filmet. Addig Steve-nek van egy új szerepajánlata, ha visszamegyek, azt beszéljük meg, és valószínű, hogy újra forgatok.

- Ez jó hír és jó lehetőség neked.

- Csak azért vállalnám el, hogy a közeledben lehessek. Azt mondta, valószínű, hogy te is dolgozni fogsz, vagyis azt szeretné.

- Majd meglátjuk. Nem szívesen hagyom magára Rickyt, vagy bízom másokra.

- Akkor is elfogadom, ha őt választod. Bár akkor változnak a dolgok. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára.

- Szeretlek, mindennél jobban – mondtam ismét.

- Ahogy én is téged – jött a válasz, majd egy utolsó, de annál szerelmesebb csókban forrtunk össze.

Ami után szinte fájt elszakadni tőle. Egy utolsó, végtelennek tűnő pillantást váltottunk, egy-egy utolsó röpke csókot, majd kiszálltam.

Szinte könnyes szemmel bámultam utána, amikor elhajtott. Nagy levegőt vettem, igyekeztem rendezni a vonásaim, majd ismét felfelé tartottam.

Azt vártam, hogy Steve majd rákérdez, hol jártam eddig, de semmit. Csak magához vont és csókot lehelt ajkaimra, majd ismét Rickynek szentelte a figyelmét.

- Hogy van anyukád?

- Nem túl jól. Meg kell műteni a szívét, de nagyon gyenge. Ha sikerül a műtét, csak akkor van esélye, hogy rendbe jön.

- Sajnálom, de minden rendben lesz.

- Én is remélem. Holnap reggel indultunk haza, ha nem baj.

- Dehogy baj.

- Addig pihenjünk le mi is – mondta, majd átadta Rickyt, akit megetettem.

Steve addig elment lezuhanyozni, ahogy én is tettem, amint végzett. Mire visszaértem a szobába Rickyvel együtt aludtak az ágyon. Én is melléjük feküdtem, és kisvártatva aggódva a továbbiakon merültem az öntudatlanságba...


Másnap reggel korán indult a gépünk. Amint elindultunk, és magunk mögött hagytuk Londont, és én Robot, mérhetetlen bánat telepedett rám.


Amint hazaértünk, még rosszabb lett, mivel tudtam, hogy őt ott hagytam. De muszáj, akármilyen nehéz is egy kicsit elfelejtenem őt és arra koncentrálni, amiért jöttünk.

Nagy meglepetésemre Ashely várt minket a reptéren.

- Én hívtam őt, ha nem baj. Hazavisz titeket, míg én a kórházba megyek. Nála vannak a kulcsok is, és kicseréltettem a biztonsági rendszert – gondolt itt Steve a betörésre, amikor Őt hívtam segítségül.

- Utána majd vigyázok én erre kis hercegre, és te is Steve után mehetsz – mondta Ash.

- Puszilom őket, és amint tudok megyek – köszöntem el a férjemtől, aki elindult a kórházba a szüleihez.

Amint hazaértünk, szinte idegennek éreztem az eddigi otthonom. És hiányzott az a melegség és szeretet, amit Robéknál éreztem. Ashely is látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

Elmeséltem neki.

- Sajnálom, szívem. De most ez a fontosabb. Bár utána nem lesz könnyű, de mit akarsz tenni?

- Nem tudom – mondtam őszintén.

- Akárhogy is döntesz, mi melletted állunk.

- Köszönöm. És Nikki?

- Lefoglalja az új pasija – mosolygott Ash.

Miközben beszélgettünk, és miután Rickyt az ágyába fektettem, elpakoltuk a cuccaim. Az irataim után nyúltam a táskámban, hogy a helyére tegyem őket, mikor valami ismeretlent pillantottam meg.

Egy borítékot.

Kristen – állt a nevem a borítékon. Nem is akárhogy. Az Ő kézírásával.

- Mi az? - kérdezte Ashely.

- Egy levél. Tőle - mondtam, és közben azon gondolkoztam, mikor csempészte a táskámba, mikor még a közelében sem járt. Ekkor ugrott be.

Liz és Vic. Ők segítettek pakolni, Biztos Rob kérte meg őket, hogy csempésszék bele.

Szinte remegő ujjakkal vettem ki a levelet a borítékból és olvasni kezdtem.

Ha ezt olvasod, akkor addigra valószínű, hogy minden remény elszállt. Legalábbis számomra. Tudom, hogy ő a férjed, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ő lesz az, akit választani fogsz. Annak ellenére is, hogy tudom, hogy szeretsz. Ezt nem egyszer bizonyítottad, ezzel a legboldogabb férfivá téve a földön.

Sokat változtam, mióta megismertél. És ezt is neked köszönhetem. Vagy inkább megmutattam, hosszú idő után neked azt, aki tényleg vagyok.

Nem túlzok, ha azt mondom, a legszebb napokat adtad nekem, amiket örökre az emlékezetembe véstem. Nemcsak Te, hanem a tündéri kisfiad is, aki ez idő alatt szinte már a sajátomként szerettem. Én nemcsak én, hanem a családom is.

Hamarosan újra találkozunk. El nem tudom mondani, mennyire hiányzol máris, pedig csak most engedtelek el. Várom, hogy újra láthassalak, és a karjaimba zárjalak, és a csókjaimmal halmozzalak el.

Ugyanakkor félek is. Az okát már többször mondtam neked. Rettegek, hogy nélküled kell tovább élnem, és ha ez bekövetkezik, nem tudom, hogy leszek képes rá.

Egyet viszont megígérek. Pokoli lesz, sőt még annál is rosszabb, ha így kell a közeledben lennem, de ha megtörténik az, amitől félek, és őt választod, én elfogadom. Nem fogok a házasságot útjába állni, ha a férjed mellett maradsz.

Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni, de meg fogom tenni, ha ő tényleg szeret és boldoggá tesz téged, és a fiad is.

Ez csak rajtad múlik. Mondtam már: A remény hal meg utoljára, bár nálam ez már haldoklik.

Nem egyszer mondtam már, és csak ismételni tudom magam. Szeretlek. Mindennél jobban, és örökké.

A levél mellé tettem neked valamit, amit remélem hordani fogsz. Akkor is, ha nem engem választasz, örülnék, ha viselnéd. Legyen valami, ami emlékeztet rám, és ezekre a napokra.

Szeretlek: Rob


A levél végére már szinte sírtam. Ashely pedig kissé aggódva szemlélt. Majd felé nyújtottam a levelet. Ő is szinte maga elé meredt, amint elolvasta.

- Ó, szívem – próbált vigasztalni, és magához ölelt, én pedig végre kisírhattam magam.

A fülemben csengtek Rob fájdalmas szavai. Sikerült elérnem, hogy ilyen legyen, hogy megmutassa magát nekem, és most tönkreteszem.

Utálom magam ezért. Mielőtt belementem volna, hogy vele megyek Londonba, pont ettől féltem. Hogy még közelebb kerülök hozzá, és a végén ha el kell válnunk, csak szenvedni fogok.

És így történt.

De még mindig dönthetek.

- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen komoly – suttogta Ashely. - De még nincs minden veszve. Tudod, hogy kedvelem a férjed, de ha vele már nem vagy boldog, és Robbal igen, ne habozz dönteni. Az egyiküket mindenképp megbántod. A szívedre hallgass, és arra gondolj, hogy te legyél boldog. És elnézve téged, csak Robbal lehetsz az – mondta Ashely.

- Nem tudom. Egyelőre Steve mellett a helyem, utána meglátjuk.

- Megnézed, mi van a borítékban? - kérdezte Ashely, rögtön utána nyúltam, mikor felrémlett, hogy Rob tett bele valamit.

Kinyitottam és a rögtön a tenyerembe pottyant az a valami.

Egy nyaklánc. A csodaszép aranylánc szív alakú medállal, aminek a hátuljára egy szó van vésve. De ez mindennél többet jelent: Szeretlek

Ha ez lehetséges, most még jobban hiányzott, és szerettem őt. És persze, hogy viselni fogom. Örökké, még ha Steve-nek fel is tűnik, majd kimagyarázom.

De ha itt lenne, biztos elmondanám neki, hogy nincs szükségem semmire, mert anélkül is, ha akarnám se tudnám elfelejteni a vele töltött perceket.

Első ránézésre egy sima medálnak tűnik. Ha eléggé megnézzük akkor látszik csak, hogy nem az. Egy kinyitható medál.

- Nyisd ki – mondta Ash, de féltem, hogyha belenézek, még jobban fog fájni.

És így is lett.

Egy kép volt benne. Amit még Rob csinált rólunk. Hármunkról. Ő, én és a fiam. A fiunk.

Rögtön a nyakamba tettem, ahonnan sosem szándékoztam levenni. Hogyha távol is, mindig velem legyen.

- Ez nagyon szép – nézegette Ash, míg én mindig nem jutottam szóhoz.

Miután végeztünk a pakolással, kimerültem, többnyire lelkileg dőltem az ágyamra. Ashely addig megnézte a fiam, és készített nekem egy kávét.

Elmentem lezuhanyozni, hogy Steve után mehessek a kórházba. Zuhanyzás közben, még mindig magamon éreztem a bőrömre égett Rob érintéseit, amit még egyszer, remélem nem utoljára volt esélyem érezni.


Később erőt vettem magamon, és miután a barátnőmre bíztam a fiamat, kocsiba ültem a kórház felé hajtottam.

- Hogy van? - kérdeztem rögtön.

- Holnap megműtik, utána kiderül. Te jól vagy? Pihenhettél volna.

- Jól vagyok, és melletted akartam lenni – mondtam, miközben vigasztalni próbáltam.

Másnap sor került erre a műtétre. Steve végig idegeskedett, és végtelennek tűnt az a néhány óra amíg a műtét tartott.

Addig Ash és Nikki vigyáztak Rickyre, akit ide nem hozhattam magammal.

Órákkal később nyugtattak meg minket az orvosok, hogy a műtét jól sikerült, csak meg kell várnunk amíg felébred, és ha nem lesz semmi komplikáció, akkor rendbe jön.

Most láttam végre kicsit megnyugodni Steve-et és az apukáját is.


Két nappal később úgy tűnt, minden rendben, és nem volt semmi baj. Ekkor nyugodtunk meg igazából, és Steve javaslatára a kis Rickyt is behoztam, hátha segít jobb kedvre deríteni az anyukáját, aki rögtön mosolygósabb lett, amint meglátta a fiam, aki szintén imádta a nagyiját.


Már eltelt néhány nap, mióta hazajöttünk. Steve rögtön észrevette már az első alkalommal a nyakamban a láncot.

Szerencsére különösebben nem firtatta, elhitte, hogy csak megtetszett valahol és megvettem. Pedig ha tudná, hogy mit jelent nekem ez a számára egyszerűnek tűnő lánc.

Robot azóta sem tudom kiverni a fejemből, és mindennap kész szenvedés nélküle. Azonban ha minden igaz akkor ma este visszajön ő is L.A.-be.

A gondolattól még a gyomrom is görcsbe rándult, hogy hamarosan ő is itt lesz. Egy dolgot akartam csak. Látni Őt. Ez a néhány nap kész örökkévalóság volt nélküle...

De még mindig nem tudom, mi is lesz velünk, de látnom kell...




/Rob/




Napokig ki sem mozdultam a szobámból, miután elment. Egy másodperc sem telt el, hogy ne rá gondoltam volna.

Kíváncsi voltam, vajon olvasta-e a levelem, és hogy hordja-e a láncot. És most én is úton vagyok vissza Los Angelesbe.

És nemcsak az én hangulatom volt ilyen. Anyuék, és a lányok is nagyon megszerették őket. Vigasztalni próbáltak, de nem sok sikerrel.

Ahogy a levélbe írtam Krisnek, sajnos érzem, hogy nem én leszek a befutó.

- Nem tudhatod. Ő is szeret téged, és lerí rólatok. Mindig van remény – biztatott Tom a repülőn.

- Remélem, ma eljön hozzád, és valami emberibb formába hoz.

- Kösz, haver – mondtam neki.

Pocsékul éreztem magam, mióta eljött Londonból.

Folyton az együtt töltött percekre gondoltam, az utolsó együttlétünkre a kocsiban. Ahogy a karjaimban tartottam, ahogy az enyém volt, a csókjaira és ahogy szerelmesen azt suttogta: szeretlek.

Ő volt, aki megváltoztatott, és ez mindent megért. Még ez a szenvedés is, amin most megyek át. Semmiért sem cserélném ez a vele, vagyis a velük töltött időt.

És hamarosan újra láthatom. Ettől is rettegek. Hogy most talán megtudom, hogy döntött, és mi lesz velünk.

Bár nem tudom, volt-e ideje ezen gondolkozni, hiszen, ha jól emlékszem, Steve anyukája nagyon beteg, és hozzá jöttek haza.

Azért reménykedem benne, hogyha tud, eljön hozzám. Majd meghalok a vágytól, hogy végre magamhoz ölelhessem a testét.

Ahogy Steve mondta, a szállodában valamikor vele is találkoznom kell, az új film miatt. Nem sokat mondott róla, hiszen most a szülei az elsők számára, és ezt megértem, de a partneremről semmit se árult el. Csak annyit, hogy vele kapcsolatban majd az én véleményem is akarja.

A repülőút is lassan telt, és várakozással. Amint földet értünk, hazafelé száguldottam, miután Tomot hazavittem.

Egy sok szerencsét, haver után elköszöntünk egymástól, és hazamentem. Rossz volt hazajönni. Még itt is minden rá emlékeztetett. Azokra a napokra, amit London előtt itt töltöttek velem.

Mindenhol csak Őt láttam.

Magamhoz vettem egy sört és zuhanyzás után az ágyamba zuhantam, és semmi mást nem szerettem volna, csak egész nap aludni, és nem gondolkodni.

Ez sikerült is. Valamikor este, vagy inkább éjjel volt, amikor ébredtem. Valami zajra. Jó időbe telt rájönni, hogy az ajtó zajára ébredtem. Valaki jött.

Kristenben reménykedni sem mertem. Tom mondta, hogy majd este átnéz, megnézni, hogy vagyok, vagy inkább milyen állapotban, így biztos voltam benne, hogy ő az.

Csak egy szál alsónadrágban indultam ajtót nyitni.

Ezek után áll még a szavam is el. Ő állt ott.

Gyönyörűen, mint mindig, bár kicsit talán fáradtan, de még is így csodaszép volt. És nem álmodom, tényleg itt van. Ő, Kristen...






Tessék komizni :)