11.fejezet

11.fejezet



/Rob/


Reggel Kristennel a karjaimban ébredtem.

Tehát nem álmodtam. Féltem, hogy ez csak egy szép álom, és ha felébredek, ismét egyedül leszek. Nélküle. De nem. Itt van velem, a karjaimban.

Csókot leheltem a nyakára, amit egy édes sóhajjal jutalmazott, majd akármilyen nehezemre is esett, kimásztam mellőle, ügyelve arra, nehogy felébresszem.

A nappaliba mentem, ahol rögtön a csörgő telefonomhoz léptem.

- Na, mesélj, milyen éjszakád volt? - kérdezte rögtön Tom.

- Semmi különös.

- Ne már, semmi sem volt?

- Csak együtt aludtunk, de semmi.

- Gondolom neked már ez is elég volt - mondta Tom.

- Egyelőre. Annyira hiányzott már. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt úgy ébredni, hogy a karjaimban tartom őt - vallottam be.

- Jaj, tesó, jól benne vagy.

- Nekem mondod?

- És mit akarsz most? Nem maradhat veled, míg haza nem jön a férje. Néhány nap, és hazamegyünk.

- Tudom, de remélem, legalább addig marad. Arra gondolni sem merek, hogy…

- Hogy?

- Hogy milyen lenne, ha velem jöhetnének.

- Ja, és szerinted a férje díjazná az ötletet?

- Gondolom nem. Nem tudom, Kris akar-e szólni neki a betörésről.

- Majd meglátjuk, haver. Később hívj, hogy mi a helyzet - mondta, majd elköszöntünk egymástól.

Zajt hallottam a hátam mögül, és kissé ijedten fordultam meg. Anyával találtam szembe magam. Rögtön egy kérdés, vagyis kettő jutott eszembe.

Mióta állhat ott? És mennyit hallott?

- Szia, anya.

- Jó reggelt, kicsim. Később beszélgethetnénk egy kicsit.

- Oké - mondtam lemondóan, majd követtem a konyhába, ahol segítettem neki reggelit készíteni.

- Szóval, Kristen csak barát? De ha jól értettem, ő férjnél van, és a férje a főnököd?

- Igen, csak barát - mondtam, de talán nem túl meggyőzően.

- A látottak és hallottak alapján, szerintem ő több neked, mint barát.

Próbáltam értetlen képet vágni, de tudtam, hogy anyut nem lehet átverni.

- Az este kerestelek, és véletlen benyitottam Kristenhez - mondta. Persze így már világos. Barátok nem alszanak úgy összeölelkezve, mint mi. És ezt anya is észrevette. - És hallottalak az előbb beszélni, gondolom, Tommal. Nem akarok beleszólni, kicsim, sosem tettem. És Kristen nagyon helyen lány, és egy tündér a kisfia is, de férjnél van, szívem.

- Tudom, anya - mondtam, majd lerogytam az egyik székre, és a kezembe temettem az arcom.

- Jaj, kicsim, úgy tűnik, ismét rosszul választottál.

- Nem. Ő az, akit akarok, és egyelőre azzal is megelégszem, ha csak ennyi jut belőle nekem.

- Te nem vagy ilyen, fiam. Nem állhatsz közé, és a férje közé. És ott a fiuk is, el kell felejtened őt, szívem.

- De képtelen vagyok. És tudom, hogy én is fontos vagyok neki, ezt már bizonyította. Csak idő kérdése, és erre ő is rá fog jönni. Nem fogom kényszeríteni semmire, ő is érez valamit irántam, és előbb vagy utóbb bevallja magának is. És én kivárom. Nagyon fontos nekem.

- És ha ez megtörténne, ha beismerné, hogy ő is szeret téged, és téged választana, tudod, hogy neki ott a fia is.

- Tudom. És őt is ugyanannyira megszerettem, mint Kristent.

- Nem tudom, mit mondhatnék, kicsim, a te döntésed, de nem akarom, hogy szenvedj, és félek, ismét ez lesz belőle.

- Majd meglátjuk. De amíg nem történik meg, nem akarok arra gondolni. Most csak arra, hogy itt vannak velem.

Tudtam, vagy sejtettem, hogy anya le fog beszélni róla, de vele kapcsolatban hajthatatlan vagyok. Egyszer hatalmasat csalódtam már, és ki tudja, lehet, hogy most is fogok, de tudni akarom, hogy legalább én mindent megpróbáltam.

És ha most még nem is ismeri be, tudom, hogy ő is érez valamit irántam. Csak reménykedhetek benne, hogy talán egyszer lesz esélyem arra, hogy boldoggá tegyem.

Ő az első nő, aki láthatta az igaz Robot, aki tud romantikus és érzelmes lenni. Ő az, aki megérdemli, hogy az a Rob szeresse. Mellette igazán önmagam lehetek, nem kell magamra vennem a nőcsábász maszkot.

Hihetetlen, de én mindig anyával voltam a legjobb kapcsolatban, ő volt és ő az, akivel tényleg pasi lévén is bármit meg tudtok beszélni, és mindig számíthatok rá.

Anyu elkészítette a reggelit, amiből vitt apunak, közben pedig megjelent a konyhában Kristen. Még kissé álmosan, most ébredezve is gyönyörű volt.

- Jó reggelt - köszönt, de egyelőre nem mertem én közeledni felé.

Legnagyobb meglepetésemre ő volt az, aki megtette az első lépést. A konyhapultnál álltam, mikor elém lépett, és édes csókot lehelt az ajkamra. Mint legtöbbször, nekem ez most sem volt elég.

El akart lépni mellőlem, mikor megfogtam a derekát, majd finoman magamhoz vontam testét, és ajkaira tapadtam.

Teste ismét megremegett az érintésemtől. Miközben finoman ízlelgettünk egymás ajkait, karjait a nyakam köré fonta, míg én a derekát cirógattam.

Ennél szebben, minthogy a karomban tarthatom őt, nem is indulhatna a reggel.

Viszont nem tartottak sokáig az édes pillanatok. Léptek zaját hallottuk, és Kristen rögtön kimászott a karjaimból. Anya jelent meg ismét a konyhában.

Kristen kissé zavarban volt. Anyu neki is készített reggelit, majd visszament a szobába Rickyhez, őt is megetetni. Anyu ekkor ment utána. Persze előtte megkértem, hogy annak ellenére, hogy nagyjából tudja mi a helyzet, szépen viselkedjen vele.

Miközben Kristen Rickyt etette, majd felöltöztette, jól elcsevegtek anyuval. Szerencsére én és a férje nem voltunk terítéken, többnyire csak a gyerektéma.

Később Kristen is lezuhanyzott, majd Rickyvel jöttek le a nappaliba. Anyuék még a szobájukban voltak, így egyedül voltunk a nappaliban.

Ekkor csörrent meg a mobilja. Steve kereste. Kristen eleinte nem akarta, de végül csak elmondta Steve-nek, mi történt. Nem hallottam sokat, csak akkor ért meglepetés, mikor Kristen felém nyújtotta a telefont.

Ő addig a kertbe ment Rickyvel. Én pedig a férjével beszéltem.

Ismét megköszönte, amit a családjáért tettem. Majd egy számomra igen furcsa, de inkább meglepő kérdéssel fordult hozzám.

Mivel ő még néhány hétig nem tud hazajönni, megkért, hogy addig, ha lehet, ne engedjem haza Kristenéket. Vagy ha én nem akarom, akkor vigyem át őket a szüleihez. Persze, én örömmel mentem volna bele, hogy velem maradjanak, de ezzel volt egy gond.

Néhány napon belül én hazautazom Londonba. Ekkor ért igazán a meglepetés.

- Kristennel sokszor jártunk ott, imádja azt a helyet. És említetted, hogy a szüleidet is megismerte, esetleg ő és Ricky is veled mehetne, persze csak ha ők akarják, vagy ha neked nincs ellenedre. Kristen imádja Londont. És nyugodtabb lennék, ha nem lennének egyedül. De persze megértem, ha nem akarod, gondolom, van már programod a családoddal.

- Igazából én szívesen tenném. Nagyon megkedveltem őt és a kisfiát is, és a szüleim is. Én addig, míg nem vagy itthon, nem merném egyedül hazaengedni, ki tudja, mikor történik meg újra, és mi lesz, ha éppen ott lesznek a kicsivel? De Kristen nem hiszem, hogy jó ötletnek tartaná.

- Ő is szeret utazni, rá is ráférne egy kis kikapcsolódás. Esetleg Ashleyt elhívhatná magával, mikor utoljára volt Londonban Ashleyvel mentek, még mielőtt Ricky megszületett.

- Megbeszélem vele, majd ő eldönti, mit akar. De ha nem akarja, akkor nem tehetek semmit. Én mindenképp elutazom.

- Rendben, majd ő dönt. És még egyszer köszönöm, hogy vigyázol rájuk, amíg távol vagyok - mondta.

Tudtam, hogy erre nem szolgáltam rá, hiszen a tudta nélkül épp azon vagyok, hogy elvegyem tőle a feleségét.

Mégis valami furcsa érzésem volt vele kapcsolatban. Egyrészt ez a sok állítólagos munka miatti elutazás. És hogy csak ilyen könnyedén, úgymond rám bízza a feleségét. Volt valami furcsa ebben, de lehet, hogy csak én képzelődöm.

Mindenesetre, ekkor még közelről sem sejtettem, vagy sejtettünk mindennek az igazi okát.


/Kristen/


Fogalmam sem volt, miről akarhat beszélni Steve Robbal. Kicsit féltem is ettől, de tudtam, hogy Rob sem mondana semmi olyat, amiről kiderülhetne, mi is van köztünk.

Míg Rickyvel kiültem a napsütötte kertbe, ezen töprengtem.

És ezen az egész helyzeten.

Egy hónapig kerültem őt, remélve, hogy sikerülhet elfelejtenem. Erre a sors furcsa fintora miatt, mégis az ő házában kötök ki.

Mégis most érzem magam igazán boldognak. Mintha mindig is így, itt éltem volna. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, mert ez maximum addig tarthat, amíg Steve haza nem jön. Utána pedig ismét el kell szakadjak tőle.

És ezzel nemcsak magamnak, hanem neki is fájdalmat okozok. Mégis képtelen vagyok távol maradni tőle.

Főleg, mióta megmutatta nekem az igazi Robot.

Nem is beszélve a szüleiről, akik szintén nagyszerű emberek. Kissé azonban féltem tőlük. Főleg az anyukájától. Minden pillanatban, ha a közelemben van, attól félek, mikor ront nekem, hogy mit művelek a fiával.

Tovább töprengeni ezen nem volt időm. Megjelent Rob és leült mellénk. Ricky rögtön felé nyújtózott.

Rob átvette őt tőlem. Mint mindig, mikor együtt látom őket, most is hihetetlenül meghatódtam.

Rob furcsa mosollyal méregetett. Majd visszaadta a telefonom. Ekkor esett le, miért ez a nagy mosolygás.

Szerencsére Steve soha nem nézte meg a mobilom, én sem az övét. Még szerencse is, mert igencsak meglepődött volna.

Aznap éjszaka, mikor Rob velem és a fiammal maradt, készítettem róluk egy képet, amit azóta is a telefonomon őrzök. Ekkor jöttem rá, hogy ezt Rob is látta.

- Egy ilyen kép nekem is járna, nekem is legyen valami, ha nem vagy velem.

- Ne haragudj, de olyan édesek voltatok - mosolyogtam rá. - Mit mondott Steve?

- Semmi különöset - felelte, majd Rickynek szentelte a figyelmét.

A szülei ekkor jöttek utánunk a kertbe.

- Tom elvisz minket a városba, fiam, ti addig pihenjetek - mosolygott Claire.

- Oké - válaszolta Rob.

Elköszöntünk tőlük, közben végig azt éreztem, hogy Claire minden tud rólunk, és hogy ezt direkt csinálta.

Igaz, volt is mit megbeszélnünk Robbal.

Főleg, mikor előállt az ötletével. Ami nemcsak az övé, hanem legnagyobb döbbenetemre Steve-é is volt.

- Gyere velem Londonba - kérte.

- Mi?

- Jól hallottad. Néhány nap múlva elutazom haza, és azt akarom, hogy velem gyertek.

- Ez ki van zárva, Steve…

- Szerinte is jó ötlet, ő rád bízza a döntést - mondta teljes nyugodtsággal.

Szóhoz sem jutottam, miközben Rob elmondta, mit mondott neki Steve.

Ahogy ő, én is hitetlenkedve fogadtam férjem szavait. Alig akartam elhinni, hogy őt nem zavarná, sőt, hogy egyenest ő kerget Rob karjaiba. Persze ő nem tudja, hogy köztünk bármi is van, különben biztos nem tenné ezt.

Mégis tudtam, hogy már így is messzire mentünk. Ami a kapcsolatunkat illeti. Ez az utazás csak még bonyolultabbá tenné.

- Nem lehet, sajnálom - mondtam, majd a ház felé indultam, Rickyt pedig nála hagytam.

Most volt szükségem valakire, valakinek a tanácsára.

Felhívtam Ashleyt, aki döbbenten hallhatott végig.

- Nem tudom, szívem, erre nem tudom mit mondjak, gondolom az minden vágyad, hogy mehess.

- Az egy dolog, mit akarok, és mit lehet.

- De én sem értem Steve-et, bár nyilván semmit sem tud, különben nem mondta volna ezt.

- Rob nem akar egyedül hazaengedni, de nem maradhatok itt.

- Oké, akkor addig, míg Steve nem jön haza, át jöttök hozzám a kisherceggel.

- Nem akarlak zavarni és…

- Tudod, hogy nem zavarsz, mikor jöttök?

- Összepakolok, és ott vagyunk. Muszáj véget vetnem ennek.

- Várlak, szívem, és tudod, te döntesz - mondta, majd elköszöntünk egymástól.

- Szóval elmész? - kérdezte Rob, de inkább kijelentésnek hangzott.

Rossz volt látni a szomorúságot a szemében, de mindketten tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat.

- Sajnálom. Ennek véget kell vetnünk. Végleg - álltam fel, ás átvettem tőle a fiam.

- Ne menj el, kérlek - vont magához, és most utoljára hozzábújtam, és utoljára megcsókoltam.

Nem akartam tovább húzni a pillanatot, így is pokoli nehéz volt, és tudtam, ha most nem sietek, meg fogom gondolni magam, vagy ő fog visszatartani. Fogtam a dolgainkat, és a fiamat, és magára hagytam őt a szobában.

Életem talán legnehezebb lépése volt magam mögött hagyni őt, mégis tudtam, hogy hosszú távon ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

A kapu felé igyekeztem, mikor hallottam, hogy utánam jön. Pillantok alatt utolért minket, majd megállított.

Kivette a kezemből a csomagokat, és a karjaimban levő fiamra vigyázva minden habozás nélkül megcsókolt.

Szinte beleszédültem. Forrón viszonoztam a csókját, miközben nyelvünk egymásra talált és vad táncba kezdett.

Kezei szorosan tartottak, közel az ő testéhez préselve, miközben karjaim a nyaka köré fontam.

Néhány kisebb csók után elszakadt ajkaimtól, majd homlokát az enyémnek döntve, ismét feltette a kérdést, amitől féltem.

- Gyertek velem Londonba - kérte ismét, végig a szemembe nézve.

Azzal a különbséggel, hogy bódultan iménti csókjától, nem voltam benne biztos, hogy ismét nemet tudok mondani.

Ekkor még egyszer megkísértett. Ajkai a nyakamra vándoroltak, édes csókokkal hintve be azt, és ezzel elvéve a maradék józan eszem.

Ő is nagyon jól tudta, hogy mit váltanak ki belőlem az érintései, és ezt rendszerint ki is használta, ha el akart érni valamit.

Két énem viaskodott bennem.

Az egyik a józanabbik felem, aki arra ösztönzött, hogy minél hamarabb menjek el, minél távolabb legyek tőle. A másik felem pedig csak arra vágyott, hogy vele mehessen, és ameddig csak lehet, kiélvezze a kis időt, ami jutna nekünk.

Csak azt nem tudtam eldönteni, melyik felemre hallgassak. Maradjak vagy menjek vele? - hangzottak a kérdések a fejembe, miközben Rob szüntelenül ostromolt csókjaival, ezzel az utóbbi lehetőség felé sodorva…




Tessék komizni :)