48.fejezet

Sziasztok! No, itt is a 48.fejezet. Mint látjátok még 2 van hátra :) Először is köszi szépen a komikat az előzőhöz, imádlak benneteket, oda válaszoltam is rá mindenkinek és a pipákat is! Nem is húzom tovább, köszi ismét Csibinek (L), nektek pedig jó olvasást! Pussz: Liz

48.fejezet



/Kristen/





Hol vagyok? Mi történt velem? Velünk? A lányom? - millió kérdés ötlött fel bennem, de a választ egyikre se tudtam.

Próbáltam kinyitni a szemem, és hozzászokni a fényhez, amit a szoba világítása adott.

Mikor sikerült valamelyest a szememnek hozzászoknia a fényhez körülnéztem, hogy rájöjjek hol is vagyok?

Közben halvány képek derengtek fel előttem, miért is kerültem ide. Egy kórházba - jöttem rá ahogy körülnéztem. Többek között magamon is.

A kezeim felemelni sem tudtam, mert csövek lógtak ki belőle, amin át valószínű gyógyszereket és infúziót kaphattam. És a fejemen is valami furcsát éreztem.

Próbáltam az egyik kezem felemelni és sok erőkifejtéssel sikerült is. Nem kicsit kezdett is fájni a fejem, ahogy megmozdítottam. Ekkor ahogy hozzá is tudtam érni vettem észre, hogy be is van kötve, ezért volt olyan furcsa érzésem, hogy valami nincs rendben a fejemmel.

Ezután próbáltam erősebben koncentrálni mi is történt, visszaemlékezni.

Derengtek a képek a tegnap estéről amikor a partin voltunk. Ezután ugrott be Nina arca. És minden ami vele történt.

A gyomrom apró csomóvá szorult össze, amikor visszaemlékeztem mi történt. Hogy az ő hibájából vagyok itt. Ő lökött le a lépcsőn.

Ahogy egyre inkább kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hirtelen a hasamhoz kaptam.

Ekkor rémültem meg igazán. Utoljára mikor a hasamhoz nyúltam még hatalmas volt, most pedig már nem az.

Kezdtem pánikba esni, hogy nem tudom mi történt velem, és főleg a lányommal. Ez volt az ami a teljes kétségbeesés szélére sodort.

Legszívesebben üvöltözni kezdtem volna, hogy valaki mondja el hol van a lányom, mi történt, de nagyon megrémültem. Szerintem még soha életemben nem féltem ennyire a válaszoktól.

Próbáltam kissé lehiggadni és nyugodtan gondolkozni. Már amennyire képes lehetek erre ebben a pillanatban.

Ekkor néztem körbe talán először rendesen a szobában. Először fel sem tűnt az a valami, ami talán választ ad a legfontosabb kérdésre, ami most gyötör.

Megpillantottam a szoba másik sarkában egy kiságyat. Egy szép kisbaba ágyat. Annyira bele is lehetett látni, hogy tudjam éppen üres.

Újra remény ébredt bennem ahogy megpillantottam a kiságyat, és ami kezdett is szertefoszlani mikor azt láttam, hogy üres.

Mondja már el valaki hol a lányom? És mi van vele? - kiáltottam volna legszívesebben.

Fel akartam kelni, de képtelen voltam rá. Nagyon fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, és ahogy megmozdultam minden porcikám sajogni kezdett.

Biztos az eséstől - jutott eszembe, hiszen nem keveset zuhantam ahogy leestem, vagyis jobban fogalmazva az az átkozott nő lelökött a lépcsőn.

Vártam egy picit, és újra próbálkoztam, de nem sikerült.

Ekkor nyílt ki a szoba ajtaja, és egy csodálkozó tekintettel találtam szembe magam.

- Kristen - mondta teljesen leesett állal az orvosom ahogy meglátott.

Először nem értettem miért néz úgy rám, mintha a hetedik csoda lennék, de rá is kérdeztem.

- Mert az is. Végre felébredt. El se hiszi milyen boldog lesz mindenki.

Ahogy ezeket mondta, még mindig nem igazán értettem miről is beszél.

De nem is erre voltam kíváncsi.

- A lányom? Mi történt vele? - kérdeztem rá rögtön, és éreztem, hogy ismét kezdett elönteni a pánik miközben a hasamhoz kaptam.

Az orvos odajött mellém és leült az ágyamra. Megfogta a kezem, hátha ezzel meg tud nyugtatni, de pont ellenkező hatást ért el. Csak még idegesebb lettem, a félelem még inkább végigkúszott az ereimen.

- Semmi baj, ne izgassa fel magát. Az nem tesz jót. Csak most ébredt fel. Elhiszem, hogy rengeteg mindent nem ért, és mennyire kérdése van, de csak szép sorjában.

Na ez volt ami most nem ment. Minden kérdésemre egyszerre akartam választ kapni. De mégis volt egy. A legfontosabb, amit azóta is többször feltettem.

- Ne aggódjon, a lánya a legjobb kezekben van, és tökéletesen egészséges - mondta az orvos és ekkor tudtam végre levegőt is venni, miközben a mázsás kőszikla, ami a szívem nyomta leesett róla.

- De hol van? És ki van vele? Látni akarom! - támadtam le ismét a dokit.

Ekkor nyílt ki ismét az ajtó és ismétlődött meg az iménti jelenet, csak ezúttal Lizzy állt olyan döbbent tekintettel, mint nem olyan régen az orvos.

Egy kivétellel.

Volt nála valami, jobban mondva valaki.

A szívem őrült vágtába kezdett és levegőt venni is alig tudtam. Csak néztem Őt.

Őt, aki szintén engem tüntetett ki a figyelmével, miközben Lizzy karjaiból tekintett felém.

- Itt is a mami. - szólalt meg Lizzy egy boldog mosollyal az arcán, és ha minden igaz akkor az én kislányom volt a karjaiban.

Ő is odalépett hozzám, csak a másik oldalról és felém hajolt ezzel a csodaszép kislánnyal a karjaiban.

Automatikusan nyúltam felé, hogy átvegyem őt tőle, és végre a karomban tarthassam. A lányom.

Miközben Lizzy óvatosan átadta őt nekem, könnyek kezdtek el csorogni az arcomon. A boldogság könnyei.

- Most már minden rendben - ült le mellém Lizzy is miután a karjaimban adta a kislányom.

Hiába voltam hálás neki, és hasonlók, egyszerűen megszólalni sem tudtam. Csak sírtam, miközben ez a kis tündér a karomban volt, és érdeklődve szemlélte mi történik körülötte.

Egyszerűen olyan szép, hogy képtelen voltam elvenni a pillantásom róla.

A csöpp kis kezeivel felém nyújtózott. Felé hajoltam és megpusziltam a kis ujjait, ő ezután a picike kezecskéivel megérintette az arcomat, amin tovább csorogtak a könnyeim.

A világ legboldogabb emberének éreztem magam. Főleg azért mert ez a kis tünemény itt van a karomban, és egészséges. Őt féltettem a legjobban. És most miatta voltam ilyen boldog. Hogy végre itt volt velünk.

- A fiam? És Rob? A többiek? - próbáltam annyira elvenni a tekintetem róla, hogy a többiekről is kérdezzek.

Két ember volt, akiket most mindennél jobban szerettem volna ebben a percben látni. Az életem másik két értelmét. Robot és a fiunkat.

- Ricky Steve- éknél van, anyuék pedig a büfébe mentek.

- És . . . . Rob?

- Sikerült végre rávenni, hogy hazamenjen és feküdjön le. Napok óta el sem mozdult mellőled. Minden percben itt volt veled és a kis Haileyvel - mondta Lizzy, és csupán ez az egy mondat és milliónyi új információt tartalmazott, és újabb kérdéseket.

- Napok óta? De én . . . . Mennyi ideje vagyok itt? - tettem fel még egy kérdést.

- Már jó pár napja Kristen. Elég komoly ütés érte a fejét az esés következtében, és napokig kómában volt - mondta az orvos, én pedig értetlenül néztem rá.

- Mi? Hogy kómában voltam? De miért és ? . . . .

- Nyugodjon meg. Mint mondtam a fejsérülése miatt, és ahogy látjuk szerencsére nem maradt maradandó sérülése, és agykárosodása sem. Néhány napig volt kómában, miután császármetszéssel megszülte a kislányt. Vagyis nem volt más választásunk, mert akadt egy kis komplikáció, így hamarabb hozta a világra - ezek hallatán ismét kezdtem pánikba esni, de az orvos tovább folytatta és elmondott mindent.

Figyelmesen hallgattam, hogy fel tudjam fogni mi történt velem, és feldolgozni ezt a sok információt, ami a nyakamba szakadt.

Ez persze csak az egyik része, hiszen volt valami ami elég sokszor elterelte a figyelmem. Vagyis javarészt. Miközben az orvost hallgattam, a tekintetem a kislányomé volt. Képtelen voltam nem rá nézni, és csodálni őt.

A kis Hailey-t - ahogy hívta őt az előbb Lizzy.

Ez ismét könnyeket csalt a szemembe.

És egy apró mosolyt is amikor eszembe jutott, hogy Robbal ez a név és egy másik között vacilláltunk, de nekem mindig is ez tetszett jobban.

Ezúttal is az én kedvemben járt, hogy boldoggá tegyen. A szívemben érzett szerelem iránta egyre csak nagyobb lett, és lesz.

És láttam is a kis csuklóján. Az újszülötteknél megszokott kis névvel ellátott karszalagot.

Hailey Pattinson - mosolyodtam és egyszerre öntötte el a szívemet már ha ez az eddiginél is jobban lehetséges a még nagyobb boldogság.

- Olyan szép vagy kicsim. Annyira szeretlek - suttogtam a kislányomnak majd összepuszilgattam amiért a világ legszebb mosolyát kaptam tőle, miközben a kis ujjai az enyémet szorították erősen, mintha tudná, hogy ki vagyok én, és azt mondaná: én is szeretlek mami.

- Istenem, annyira szépek vagytok. El se tudod képzelni Rob mennyit aggódott értetek. És milyen boldog lesz ha bejön reggel - mondta Lizzy.

Reggel. Tehát várnom kell addig.

Legszívesebben már most hazarohantam volna hozzá, de az orvos sem igen díjazta az ötletet, és még pihennem is kellett, valamint várt még rám néhány vizsgálat, most, hogy végre felébredtem.

Miközben néha el tudtam a lányomról is terelni a gondolataim, próbáltam megemészteni ezt a kóma dolgot. Napokig nem voltam itt. Csak aludtam.

Még most sem igazán tudom felfogni, és ezt elmondtam Lizzyéknek is.

És ami elszomorított ez kapcsán, hogy egy csomó mindenről maradtam le.

A lányom első perceiről a világban, az első pillantások, mosolyok.

- Emiatt ne szomorkodj. Ezt is megoldottuk - mosolygott rám Lizzy és felkelt mellőlem. - Igaz nem ugyanolyan, de azért remélem egy picit kárpótol - tette hozzá, majd egy nagyon szép fényképalbumot tett le mellém az ágyra, és mutogatni kezdte a képeket.

Ismét könnyek lepték el a szemem, ahogy végiglapozta nekem, szinte az első perctől fogva készült képeket Haileyről. És az egész család rajta volt persze, a fiunk, és mindenki. De a főszerep a lányunké.

- Köszönöm - nevettem Lizzyre.

- Ugyan, örülünk, hogy ismét itt vagy. Jajj alig várom, hogy Rob jöjjön reggel.

- Azt már én is - mondtam Lizzynek.

- Addig is pihenjen egy kicsit. És kellene pár vizsgálat - tette hozzá a doki.

- Eleget pihentem már, csak a lányommal szeretnék lenni. Mikor kell enni? Hogy? Ki szokta etetni?

Ismét rögtön válaszolgattak a kérdéseimre.

- De most már én is etethetem, ugye?

- Persze - jött a válasz ami engem is boldoggá tett.

Most már egyetlen pillanatáról sem akarok lemaradni a lányomnak.

De csak meg kell csinálni azokat a vacak vizsgálatokat. Nem nagy örömmel de csak belementem.

Inkább most mint amikor már Rob is itt van. Meg akarom lepni, ha jön vissza reggel. Így hát én kértem, hogy essünk túl rajta gyorsan.

Az orvos hozott is egy tolószéket. Na ez ellen már volt kifogásom. A saját lábamon szerettem volna menni. Nem igen rajongtak az ötletért, de meg akartam próbálni.

Az eséstől szerencsére komolyabb bajom nem lett, csak néhány sérülés, és azért érzem még.

Lizzynek nagy nehezen odaadtam Haileyt, persze csak miután össze vissza puszilgattam. Nemrég evett, ezért sem csodálkoztunk, főleg éjszaka lévén, hogy el is álmosodott.

Lizzy visszatette őt az ágyába, majd visszajött hozzám.

Segített felállni. Még kellett, hogy belé kapaszkodjak, de megtudtam állni a saját lábamon, ha még fájt is jó néhány porcikám.

Röntgenre és még pár vizsgálatra kellett mennem.

Még jó, hogy a doki elintézte, hogy rögtön legyenek eredmények. Aminek még jobban örülhettünk, hogy sehol semmi gond. A fejsebem is szépen gyógyul. Igaz, néha egy ideig még érezni fogom, hogy fáj, de erre gyógyszert is kapok. De így nem vészes a dolog.

Csak pihennem kell, és ugye itt a császármetszés is, tehát annyira nem ugrálhatok még. De legalább járni tudok - gondoltam magamban.

Miután mindennel végeztünk mentünk vissza a szobába ahol már Claire és Richard is ott voltak. Gondolom Lizzy addigra elmondta nekik, hogy felébredtem, így nem lepődtek meg annyira, de azért így is mindketten a nyakamba borultak, és megöleltek.

- Annyira örülünk, hogy végre jól vagy szívem - ölelt meg Claire.

- Így van kislányom. Most már minden rendben lesz - ölelt magához Richard is.

Lizzyék ezután visszaparancsoltak az ágyba. Hiába próbáltam ellenkezni nem sikerült. Annyi engedményt kaptam, hogy nem az ágyba, hanem a szobában elhelyezett kanapéra leülhetek. Itt mellette volt legalább a kislányom ágya, aki teljesen elbűvölt, és szinte egy percre sem tudta levenni a szemem róla.

Beszélgettünk Claireékkel, akik szintén elmeséltek mindent, ami addig történt amíg, hát mondjam úgy, hogy nem voltam itt.

Nem mertem először rákérdezni, de csak megtettem. Tudni akartam mi történt vele. sőt, hogy egyáltalán ők tudják -e, hogy estem le.

- Hogy tudjuk -e? Ó ha tudnád mit művelt Rob azzal a nővel. Ha Steve és a rendőrök nem szedik le róla tuti megölte volna - mondta Lizzy egy elégedett vigyorral, mint aki örült is volna neki.

Én magam nem tudom mit gondoljak. Az biztos, hogy eddig senkinek a halálát nem kívántam, de akármilyen rossz dolog is, neki nem kívánok mást. Fizessen meg azért amit tett. Ha belegondoltam abba, hogy miatta történt ez velem, velünk, és hogy akár komolyabb baj is lehetett volna akár a lányommal, nem is csodálkoztam Rob reakcióján.

- Most már ne gondolj erre szívem. Steve azt mondta, gondoskodnak róla. Ismeri azokat a rendőröket és intézkednek, hogy megfizessen ezért. Te most csak a gyógyulásodra és a családodra gondolj. Soha többé senki nem fog egy ujjal sem hozzátok érni. Szerintem a fiam azt saját kezűleg ölné meg - mondta Claire.

- Ez igaz. Kár, hogy azzal a ribanccal nem tette meg. De annak örülök, hogy ő emiatt nem került bajba, hogy ellátta a baját.

Ismét egy dolog, amiért hálás vagyok Stevenek. És hogy itt voltak velünk, vigyáztak a fiunkra.

Miközben beszélgettünk ismét betoppant valaki.

- Hallottam, hogy a mi Csipkerózsikánk magához tért - lépett be egy hatalmas mosollyal az arcán Steve.

Ha nem fájt volna még mindig mindenem, biztos a nyakába ugrottam volna, de így ő jött ide hozzám és ült le mellém.

Rögtön a karjaiba bújtam, ő pedig magához ölelt.

- Örülök, hogy jól vagy kislány. A fiúk már nagyon hiányoltak téged - gondolt Rickyre és Robra.

- Köszönök mindent. Hogy itt vagy velünk.

- Tudod, hogy bármikor - tette hozzá.

- Látom már megismerted a világ legszebb kislányát.

- Igen. Még mindig alig tudom elhinni, mik történtek, de még soha nem voltam ilyen boldog. főleg miatta. Hogy jól van, egészséges, és a legszebb kislány a világon.

- Ez így van, akárcsak az anyukája - mondta Steve.

- Gondolom Robnak élete másik legjobb reggele lesz majd a mai, ha beér - tette hozzá.

- Már alig várom. Annyira hiányzik. És a fiam is látni akarom.

- Abban maradtunk, hogy én hazamegyek hozzá reggel, mert most otthon van Robbal és Tommal, ő rögtön jön vissza hozzád. Azt hiszem maradunk is ebben, és majd én behozom őt, addig meglesz Robnak is a meglepetés - mondta Claire.

Hiába volt éjszaka, egy cseppet sem voltam álmos. Nem is csoda, hiszen az elmúlt napokat átaludtam. És csak a lányommal akartam lenni.

Képtelen voltam nem őt nézni, és amikor felsírt a karjaimba venni. És végre én etethettem meg. Richardék ekkor magunkra hagytak, Claire maradt velünk.

Egyszer már átéltem ezeket a pillanatokat a fiammal, de ismét egy csodának éltem meg. Hogy itt volt velünk ez a kis angyal, aki még szebbé teszi az életünket. Eszembe jutottak ekkor a képek.

Főleg amin Hailey Robbal volt. Akit immár nemcsak a fia, hanem a lánya is teljesen elbűvölt.

Így szinte hihetetlen gyorsasággal jött el a reggel.

Miután Hailey ismét édesen elaludt ezúttal az én karomban, visszatettük az ágyába.

Ekkor jött be a doki, hogy most tudnánk menni az utolsó szükséges vizsgálatra. Nem voltam éppen boldog a hírtől, de gondoltam essünk túl ezen is.

Steve és Lizzy addig Haileyvel maradtak, Claire és Richard pedig egy ideje már elmentek haza, hogy Rob visszajöhessen.

Szinte számoltam magamban a perceket addig, hogy őt is láthassam végre.

El sem tudom képzelni mit élhetett át az elmúlt napokban, és mennyi minden szakadt a nyakában, hogy én sem voltam mellette, sőt nemcsak a lányunkért, hanem értem is aggódnia kellett. Örülök, hogy ahogy elmondták és tényleg szinte sosem pihent csak mellettünk volt, hogy rá tudták venni menjen haza pihenni egy kicsit.

Addig míg vártam letudtuk ezt a vizsgálatot is.

Éppen a szobám felé mentem vissza, immár egyedül. Éreztem magam annyira erősnek, hogy ne kelljen segítség, addig az orvos átnézte a papírjaimat, hogy mikor tudna hazaengedni.

Viszont ahogy visszaértem a szobánkba, amin a lányommal osztoztunk, itt volt az újabb meglepetésem.

Lizzy és Steve a lányunkat csodálták éppen. De már nem voltak egyedül.

Egy férfi állt nekem háttal velük szembe. Még sötétben, ezer férfi közül is megismerném őt. A szívem szinte ki akart esni a mellkasomból olyan hevesen dobogott, főleg mikor meghallottam a hangját is.

Amiből kétségbeesés hallatszott ki.

- Hol . . . . hol van Kristen? - tette fel a kérdést Rob.

Mivel nem vette észre, hogy bejöttem válaszoltam a feltett kérdésre.

- Itt vagyok! . . . . . .






/Rob/



- Itt vagyok! - hallottam meg a hátam mögül azt a hangot, ami a világot jelentette nekem.

Megfordulni mégsem mertem.

Nem lehet, nem lehet igaz. Biztos csak álmodom, hogy Kristen felébredt - gondoltam magamban.

Lizzyék ekkor felé mosolyogtak, ekkor én is rávettem magam, hogy megforduljak.

És tényleg. Ott állt Ő. Teljes valójában.

Ekkor kezdett csak tudatosulni bennem, hogy ez igaz. Tényleg, végre felébredt. Mégis alig akartam hinni a szememnek.

Láttam rajta, ahogyan nekem is, hogy könnybe lábadt a szeme.

Óvatosan elé léptem, és végigsimítva a karján, óvatosan a karjaimba vontam. Rögtön az ölelésembe simult.

A boldogság ami ekkor átjárta a testemet leírhatatlan volt.

- Annyira szeretlek kicsim - súgtam neki, de persze így is hallható volt.

És férfi létemre nekem is eleredtek a könnyeim. Akárcsak szerelmemnek.

- Sajnálom Rob.

- Csssshhh. Semmi baj. Most már vége. Soha senki nem fog bántani titeket. Ne gondolj erre. Vége. Csak magadra és arra gondolj, hogy mielőbb meggyógyulj, mert szükségünk van rád. Főleg egy nagyon szép kislánynak - tettem hozzá mosolyogva.

Ekkor néztem Kristen gyönyörű szemeibe, amikben a boldogság könnyei csillogtak.

- Nagyon szeretlek Rob - válaszolta az iménti vallomásomra és végre megkaptam azt amire napok óta vágytam.

Hogy megcsókolhassam őt, úgy, hogy a karjaimba simul és viszonozza a csókom. Édesen simult az ölelésembe, miközben csókoltuk egymást, és nem egyszer suttogtuk el egymásnak mennyire szeretjük a másikat, és örültünk annak, hogy újra itt van velünk, és hogy a sors vagy akárki meghallgatta a kéréseinket és visszatért közénk.

És így lehet teljes minden.

Egyszerűen képtelen voltam kiengedni őt a karjaimból.

- Olyan jó ilyen boldognak látni titeket öcsi. Végre minden tökéletes - hallottuk meg Lizzy hangját.

Ekkor is esett le, hogy nem voltunk egyedül. De ezekben a percekben csak ő és én voltunk. És a csoda, hogy tényleg ismét itt van velem. Most már örökre.

Mindketten mosolyogva fordultunk Lizzy és Steve felé, aki szintén tényleg örült nekünk, bár ebben a pillanatban nem igazán tudtam semmi másra figyelni csak Kristenre, és hogy ismét a karjaimban tarthattam.

Igaz, még mindig aggódtam érte, így sajnos kénytelen voltam kiengedni az ölelésemből, és ágyba parancsoltam. Kelletlenül, de visszafeküdt. Addig elmondta, hogy mi is történt az éjjel, és hogy megvolt a vizsgálatok nagy része és minden rendben.

Egy nővér is bejött hozzánk, aki kicserélte a kötését a fején, ami szintén szépen gyógyult.

Kristen se nagyon bírt magával, amit meg is értettem, amikor csak tehette a karjaiban tartotta a kislányunk, aki láthatóan őt is imádta, pedig most először láthatta az anyukáját ébren.

Én pedig nem győztem csodálni a kettősüket. Anya és lánya. Az én két szerelmem. Hailey is már most olyan szép mint az anyukája, nem is csoda, hogy rögtön levesz a lábáról mindenkit.

Így aztán, hogy végre elmondhatjuk, hogy most már minden tökéletes, az órák hihetetlen gyorsasággal szaladtak el.

Amik többnyire a kis Hailey és Kristen körül forogtak.

Lizzy később szintén hazament pihenni egy kicsit, ekkor váltotta őt Tom, aki szintén letámadta Kristent annyira örült neki, hogy végre ismét velünk volt.

Steve is elköszönt, hogy majd még benéz hozzánk, de őt is várta a családja.

Közben volt időnk beszélgetni is Kristennel. Lizzyék már mindent elmondtak neki a történtektől, és igazság szerint nem is nagyon akartam gondolni sem erre, sőt azt se szeretném, hogy ő gondoljon rá.

Vége. Csak el akarom felejteni, és csakis a családomra koncentrálni. Felesleg már erre gondolni, Nina megfizetett azért amit tett, és hála az égnek már Kristen is velünk van, és végre elfelejthetjük ezt az egész rémálmot, és élhetjük tovább az életünk ahogy megálmodtunk, immár négyesben.

Ricky, Hailey, Kristen és én.

- Gondolom akkor most már, hogy Hófehérke is felébredt, valamikor a nagy napot is megtartjátok! - jelentette ki Tom, de ez amolyan kérdés is volt.

Kristennel rögtön összenéztünk, és egyszerre válaszoltunk.

- Igen.

- Amikor csak akarod - tettem hozzá neki.

- Akár rögtön - válaszolta a legszebb mosolyával miközben Hailey a karjaiban volt.

- Szerintem Lizzy örömmel segít megszervezni, akárcsak anyáék. Szóval hamarosan.

- Igen, csak jöjjek rendbe kicsit. Nem lennék így szép látvány - mutatott végig magán Kristen.

- Ebben tévedsz. Most is gyönyörű vagy, mint mindig - mondtam neki, és felé hajolva egy csókért hajoltam, amit meg is kaptam rögtön.

Tom ekkor lépett mellénk és elkérte Haileyt Kristől, aki vigyorogva adta oda Tomnak, aki nagy meglepetésére olyan szakszerűen és szépen fogta a kislányunk, hogy csak lestünk.

- Milyen jól áll a kezedben egy kisbaba - mondta ki Kris az én gondolatom is.

- Ugye? Szerintem is - vigyorgott Tom, miközben persze a kis tündérünk őt is levette a lábáról.

Én pedig az édesanyját igyekeztem, amíg Tom Haileyre figyelt.

Legszívesebben a nap minden percében öleltem és csókoltam volna, és ezt neki is megsúgtam.

- Én benne vagyok - érkezett is a válasz.

- Csak jussunk ki innen - válaszoltam neki mosolyogva, egy csók kíséretében, amit ismét félbeszakítottak.

- Mami, mami . . . . - hallottunk meg hirtelen a másik legszebb hangot, és főleg Kristen, ő inkább csodálkozva rögtön az ajtó felé kapta a fejét, ahol anya lépett be Rickyvel a karjaiban és apával a nyomában.

Ricky hevesen nyújtózott az anyukája felé, de ő továbbra sem tudott megszólalni. Akárcsak én mikor először hallottam, hogy kimondta ezeket a szavakat.

Kristenre pillantottam akinek könnyek lepték el a szemét, miközben a boldogság mosolya ott ragyogott az arcán, ahogy anya az ölébe adta a fiunkat, és aki végre össze vissza puszilgathatta az anyukáját.

Ami kölcsönös volt.

Őket elnézve, közben a lányunkra pillantva volt minden tökéletes, és voltam a világ legboldogabb embere.

- Annyira szeretlek kicsim - mondogatta Kris Rickynek miközben egymásnak örültek, majd én is a karomban vettem a lányunk.

- A tökéletes pillanat - toppant be ekkor Lizzy, ismét a fényképezővel a nyakában, és persze meg is örökítette az idilli pillanatot, a fotó pedig a többihez került az albumba, amit már Kris is megcsodált.

Nem sokkal később jött be hozzánk a doki, mi pedig Kris- szel szinte egyszerre támadtuk le.

- Mikor mehetek haza? - tettük fel a kérdést, amire annyira kíváncsiak voltunk.

- Ha jól viselkedik és ma még pihen - nézett itt ránk kissé szigorúbban az orvos - akkor holnap délután - mondta ezt már mosolyogva.

- Rendben - egyeztünk bele rögtön. Ezt a kis időt csak kibírjuk valahogy.

De alig vártunk. Hála istennek a nap gyorsan el is szaladt.

Igaz mindig történt valami.

Délután Susanék is bejöttek megnézni a kicsit és Krist, és ismét az én nem nagy örömömre Tyler is volt bent. Szerencsére csak jött és ment. Még mindig nem bírom a pasit, de talán már felfogta, hogy Kristennél semmi esélye.

Később anyuék hazamentek, akárcsak Lizzy és Tom, így a délután további részét és az estét, négyesben töltöttük.

Ricky nem nagyon akart hazamenni, sőt Kris közeléből sem akart eljönni, hiszen örült, hogy az anyukája ismét velünk van. Nem is hibáztatom érte, hogy ő is itt akart maradni.

Este Kris karjaiban aludt el, aki maga mellé fektette az ágyra.

Mielőtt ő is lepihent volna Haileyre is sor került, aki követelte a vacsoráját.

Szinte ámulattal figyeltem őket, és hálát adva a sorsnak, hogy ők itt vannak nekem, és közben büszke is voltam rájuk, hogy ilyen csodálatos nő a szerelmem, aki hamarosan a feleségem is lesz, és aki két ilyen gyönyörű gyermekkel ajándékozott meg.

Miután a kis Hailey is megkapta a jussát, rajtam volt a sor, hogy megbüfiztessem, és ő pedig az én karomban merült álomba.

Egy puszit kapott anyától és apától majd letettem a kiságyába.

Kris visszabújt Ricky mellé és most neki is ideje pihenni.

Hogy ez sikerüljön is neki, én is magára hagytam egy picit, amíg lementem a büfébe, és elintéztem a papírjait és mindent, hogy holnap hazavihessem őket. Később pedig visszamentem hozzájuk és én őriztem az álmukat, mígnem az egyik kanapén engem is utolért a sötétség . . . . .



Másnap végre hazamehettünk. Ami nem is volt olyan egyszerű, mert mindenki tudott róla. A kórház körül hemzsegtek a fényképészek és a rajongók is, bár fogalmam sincs honnan tudták.

Tom jött értünk apával, és még jó, hogy van hátsó kijárat és ki tudunk jönni.

Nem akartunk ennek kitenni a kicsiket, hogy mindenki őket fényképezze és még Kristent sem. A sajtósunk intézkedett, és elmondtuk nagyjából, hogy most már minden rendben, megköszöntük a szeretetüket és a jókívánságaikat, és megkértünk mindenkit, hogy hagyjanak egy kis nyugtot nekünk.

Egyenlőre csak a családomra akartam koncentrálni.

Főleg Kris volt a legboldogabb, hogy végre elmehettünk innen. Igaz vissza kell majd még jönnünk ellenőrzésre, de minden rendben és nyugodtan viszem haza őket.

Hailey is tökéletesen egészséges, csak majd a szokásos ellenőrzésekre kell visszahozni őt. Mielőtt eljöttünk megköszöntünk mindent az orvosoknak, akik örültek, hogy minden jól végződött és, hogy eljöttünk onnan, hiszen jobb lesz nekünk itthon - mondta mosolyogva a doki, és ezzel csak egyetérteni tudtunk.

Mindketten akkor nyugodtunk meg igazán amikor hazaértünk.

Ahogy hazaértünk a napok ismét szinte fénysebességgel teltek el.

A kis Hailey birtokba vehette az otthonát, a csodaszép szobáját, mi pedig nem győztünk csodálni őt.

Anyáék is sokat voltak nálunk, akárcsak Tom és Lizzy.

Ashley és Nikki is sűrűn meglátogattak minket, és nem győzték elkényeztetni a mi kis hercegnőnket.

Semmi mással nem foglalkoztunk csak kettőnkkel és a gyerekekkel. De az éjjel csak a miénk volt. Kristené és az enyém. Igaz nem olyan értelemben, mert neki még pihennie kell, de ezúttal végre ő is átérezhette amit én amikor kórházban voltam. Hogy milyen az, ha nem kapja meg amit akar. Ezen én nevettem néha, de ő is tudta, hogy ki kell várnia amíg tényleg rendbe jön, hiszen egy császármetszésen van túl, egy kómán és még miegymáson.

De időnk egy örökké valóság. És a jó dolgokra várni kell - vigasztaltunk egymást, de persze ez cseppet sem vette el az örömünk, hiszen az a legfontosabb, hogy itt vagyunk. És együtt.



Steve és Susan is voltak nálunk, akik ha minden igaz az esküvőnkre maradnak.

Esküvő.

Tényleg szeretnénk minél előbb megtartani.

Lizzy szervezi főleg, persze Kris ötleteit is kikérve, de ő többnyire mindent Lizzyre és anyura bízott amíg ő a kicsikkel van.

Persze mi fiúk is besegítettünk.

Kitűztük a dátumot is, így egy hét múlva Kristen a feleségem lesz.

És ez a hét szinte elrepült. Nem is csoda, hiszen millió tennivaló volt. Bár Lizzy kézben tartott mindent, hogy mi a legtöbb időnket Hailey -vel és Rickyvel tölthessük.

Persze az esküvőnk híre a médiához is eljutott. Ezúttal mi mondtunk és köszöntünk meg mindent főleg a rajongóknak, akiknek köszönthetjük, hogy hatalmas sikernek örvend a Titkok labirintusa.

Visszatérve az esküvőre. Lassan minden kész.

Igaz a nagy bánatomra, nem láthattam Kris ruháját mikor próbálták, mert az nem jelent jót, így ki kell várnom az esküvőt.

De a többi más is minden kész.

Nem lesz nagy esküvő, csak mi leszünk, a barátaink, a családunk. Nem is kell más, mindenki itt lesz akit szeretünk és aki fontos nekünk.

Amikor éppen a kis tündérünk aludt, akkor Kristen is csatlakozott a szervezésben anyuhoz és Lizzyhez.

Így az utolsó nap estéjére minden elkészült.

A helyszín, amit a házunk csodaszép kertje ad majd, a ruhák, a vacsora, zene, a pap hű és megannyi dolog ami kell. Annyira még én sem vagyok otthon ebben, ez lesz nekem az első - gondoltam rá mosolyogva.

Az első, és ami örökké fog tartani.

Egy örökké valóságig, amit Kristen mellett tölthetek, a fiam mellett, aki napról napra nagyobb és szebb, és a kislányom mellett, aki szintén egyre nagyobbacska és már most olyan gyönyörű mint az édesanyja, és aki nap mint nap levesz minket a lábáról és a legboldogabb perceinket köszönhetjük neki és persze a fiunknak. . . . .

Ilyen boldogságban, és végre békében töltöttük el egymás és a gyerekeink társaságában az utolsó úgymond szabad esténket, hiszen holnap itt a várva várt Nagy nap . . . . . .