47.fejezet

Sziasztok! Ilyen sokára sajnos ez van, de itt a fejezet. Főleg nektek: Szilvi, Lolee, Névtelen, Netty, Kitti, Beky, Marika, Ágika, Orsy, Rebeka, és neked is Orsim ♥ ezt most főleg Nektek! Köszönöm szépen a komijaitok, főleg miattatok raktam hozzá még egy utolsó mondatot. Gonosz akartam lenni, de hozzátettem egy kicsit, majd látjátok. Azt hiszem kicsit hosszú is lett, de ezzel gondolom nem lesz baj. Jövőhéten viszont végre délelőttös leszek, így most már tuti, hogy akkor azaz jövőhéten jön majd az utolsó 3 fejezet. Szóval hajrá, jó olvasást nektek! Köszi Csibi (L) :D Pusszantás nektek: Liz

47.fejezet





/Rob/




Szinte fel sem tudtam fogni mit mondott az orvos. Vagy inkább nem akartam elhinni. Képtelenség. Nem lehet, hogy ez velünk történik.

- Hogy kómában? De meddig? És miért? - törtek fel a kérdések anyából, én nem igazán tudtam semmit sem mondani vagy akár kérdezni.

- Nagyon erős ütés érte a fejét, és egy súlyos sebe is lett ezáltal. Valószínű ez az oka, hogy nem tért magához. És nem is tudjuk mikor fog. Ha bemennek hozzá valószínű, hogy talán hallja amit mondanak neki, de nem tudjuk, hogy eljut -e a tudatáig, hogy megérti -e. Talán jobb lenne, ha minél többet beszélnének hozzá. Az talán segítene neki, hogy ő maga is fel akarjon ébredni. Végzünk pár vizsgálatot, hogy megnézzük van -e maradandó sérülése az ütés miatt, de ezt csak igazán akkor tudjuk megmondani, ha magához tér. Sok dolga van még, és ahogy látom sokan várják vissza, többek között egy kis csöppség is, így biztos vagyok benne, hogy hamar felépül. Mást most nem mondhatok. Sajnálom - fejezte be az orvos.

Milliónyi gondolat kavargott még mindig a fejemben.

Először is mindennél jobban látni akartam Kristent, de a lányunkat is. Szegényt még senki sem vette a karjaiba, senki sem örült a megszületésének. Pedig csak ő és Kristen a legfontosabbak most.

- Mikor láthatom Kristent?

- Szerintem akár már most is. Átvitték egy külön szobába. De ha gondolja a kislányhoz is bemehet már - tette hozzá a doki, nem kis választás elé állítva, de akármennyire is fáj nem szakadhatok ketté.

- Menj a lányodhoz fiam. Addig én megyek Kristenhez. Ő is ezt akarná hidd el, hogy a lányátokkal légy. Utána jössz hozzá - segített dönteni anya.

Nehéz volt, mert legszívesebben mindkettőjükhöz mentem volna, de ez képtelenség.

Beláttam, hogy anyának igaza van. Kristen is azt akarná, hogy a lányunkhoz menjek.

Így hát követtem az orvost, vagy inkább követtük. A többiek is velem jöttek, ők is látni akarták a lányunkat.

Akivel szerencsére a sok riadalom ellenére, amit az utóbbi órákban átéltünk már minden rendben.

Igaz két héttel a vártnál korábban jött a világra, de hála az égnek minden rendben. Igaz még megfigyelik, de most már itt van velünk, és mindennél jobban fogok vigyázni rá.

Rossz és fájdalmas érzés fogott el, amikor erre gondoltam. Kristennek is ezt ígértem, és lám hová jutottunk.

- Ne emészd magad. Minden rendbe fog jönni. Kris hamarosan felébred - lépett mellém Tom.

- Remélem.

Éppen ebben a pillanatban értünk az újszülött osztályra. Itt a babák egy szobában voltak. Így a lányunk sem volt egyedül, hanem a többi szintén nemrég született csöppséggel.

Ahogy benéztünk az üvegfalon hirtelen nem is tudtam vajon melyik baba lehet a lányunk.

Egyszerre nem mehettünk be mind, így Lizzyék kint vártak. Remegő gyomorral, és leírhatatlan izgalommal léptem be az orvos után.

- Egyenlőre csak a családnevét írtuk a karszalagjára a kislánynak - mondta az orvos, és ekkor pillantottam meg.

Azt hiszem elmondhatom, hogy ez az érzés semmihez sem fogható.

A világ legszebb kisbabája. Aki a csodaszép, szintén szürkés szemeivel, mint amilyen nekem van érdeklődve pillantott ránk. Leírhatatlan volt.

Ő az én lányom. A mi kislányunk.

Boldogság áradt szét az ereimben, és tudtam, ha más nem is, ő és Ricky erőt fognak adni nekem, amíg nem kapjuk vissza Krist. És reményt, hogy ez mielőbb bekövetkezik.

Olyan szép. Igazam volt. Egy igazi kis tündér, és már most ilyen kis picikének olyan szép, mint az anyukája. Képtelen voltam levenni a tekintetem róla, és ő is hasonló érdeklődéssel nézett engem.

- Vele minden rendben. Ha gondolja átvihetjük majd az anyukája szobájába. Az ilyenkor jót szokott tenni. A babának és az anyukának is. Reméljük esetleg hallja a hangját és ez segít neki, és hátha hamarabb magához tér.

Ez a legrosszabb az egészben.

Mindig csak az a hátha, reméljük és hasonló szavak, de pontosan senki sem tudja mikor tér magához Kristen.

A düh ismét kezdett úrrá lenni rajtam, igyekeznem kellett, hogy ne most álljak neki jelenetet rendezni, amit legszívesebben tettem volna.

Mellette van még valaki, akinek most szüksége van rám.

Mégpedig ez a kis apróság, aki szintén mihamarabb szeretné maga mellett tudni az anyukáját. Akárcsak mi.

- Egyenlőre mi etetjük a kicsit, de ha a párja felébred, ő is szoptathatja.

Közelebb léptem a kislányunkhoz és fölé hajoltam. Mintha egy aprócska kis mosoly jelent volna meg az arcán. Nemcsak az övén, hanem az enyémen is.

A legboldogabb érzések öntötték el a szívemet miközben ezt a tündéri kislányt néztem, aki az én lányom. A Kristennel közös lányunk. A legszebb álmaim váltak valóra azzal, hogy ő itt van.

Ujjaimmal felé nyúltam, hogy megfogjam a kis kezét. Csöpp kis ujjai melegen ölelték körbe az egyik ujjam és szorították meg miközben teljesen figyelmét nekem szentelte.

Olyan tekintettel nézett rám ez a kis csöppség, aki csak most látta meg a világot, mintha éppen azt mondaná nekem miközben a kezemet szorítja, hogy "Ne aggódj apa, anyu nemsokára felébred". Egyszerűen hihetetlen volt.

- Úgy lesz kicsim. A mami nemsokára itt lesz velünk. És ő is imádni fog téged, Hailey.

- Látom, már meg is van a neve a kislányának - szólalt meg mellettem az orvos.

- Két név között vacilláltunk. Nekem egy másik tetszett jobban, de Kristen ezért volt oda.

- Tényleg nagyon szép. Szép ennek a gyönyörű kislánynak.

- Köszönjük - mondtam, miközben a lányomra mosolyogtam, aki mintha viszonozta volna, és boldogan mutogatott a másik kis kezével. A foglalt keze még mindig az én ujjam tartotta fogva.

- Szabad? - kérdeztem az orvos a lányom felé pillantva.

- Persze. Vele minden rendben. Egy egészséges kislány. Szerencsére nem történt semmi baja, idejében hozták be őket. Egész nyugodtan. Utána átvihetjük az anyukájához és láthatja a családja is. Persze eleinte ne sokan legyenek bent náluk. Kristen még megfigyelés alatt van. A szervezetét kimerítette a műtét.

- Rendben - válaszoltam, miközben óvatosan a karjaimba vettem Haileyt.

Annyira picike, és olyan törékeny. Mintha egy porcelánbaba lenne. Alig mertem a karjaimba venni.

Eszembe jutott, hogy a körülmények miatt ebben az időszakban nem lehettem Ricky mellett, így ez még teljesen új nekem. Ricky már jó pár hónapos volt, amikor megismerem. Ezért is furcsa, hogy Hailey még ilyen pici.

De Rickyről is tudom, hogy nagyon gyorsan nőnek.

Addig is minden esetre a lehető legóvatosabban és minden szeretetemmel vettem a karjaimba és öleltem magamhoz a lányom.

Egy puszit adtam a kis arcára ami láthatóan nagyon tetszett neki.

Lehet, hogy egy férfitól ez nem éppen férfias, de nem sok kellett, hogy ebben a pillanatban el ne sírjam magam.

Egyrészt mérhetetlen boldogság töltött el ebben a percben, hogy itt az a gyönyörűség akit annyira vártunk, és a Kristennel és a fiunkkal együtt a legszebb ajándék, amit az élettől kaptam. Másfelől pedig a boldogságom egyenlőre nem lehet teljesen. Nem, míg Kristen nem tér magához. És csak imádkozhatok, hogy ez minél előbb megtörténjen.

- Ott leülhet vele egy kicsit. Már most imádja magát - térített vissza a valóságba a doki hangja, aki éppen a szobába elhelyezett hintaszék felé intett.

Leültem ide Haileyvel a karomban, a doktor pedig magunkra hagyott bennünket. Vagyis nem teljesen, hiszen a többi kisbaba is ebben a szobában volt, de legtöbbjük aludt.

Csak ez a karomban lévő kis tünemény volt ébren. És nem úgy tűnt, mint aki álmos.

Mintha tudná, vagy érzékelné mi történik körülette, és ahogy én mellette, ő s velünk akar maradni.

Óvatosan ringatózva a hintaszékben meséltem a lányunknak

Főleg az anyukájáról, ő pedig érdeklődve hallgatta.

Már most ő a legszebb és legokosabb kislány. Sokszor nem bírtam magammal és össze puszilgattam ami nagyon tetszett neki.

Nem is tudom mennyi idővel később viszont már igencsak laposakat pislogott, tudtam, hogy el fog aludni.

Megvártam amíg elszundított a karjaimban és visszatettem az ágyába.

Éppen ekkor lépett be az egyik nővér. Ekkor pillantottam az ajtó felé ahol, hogy nemcsak ő állt.

Az üveg ablaknál szinte ott volt az egész család. Meg is feledkeztem róluk, de engem teljesen elragadott a külvilágtól a lányommal töltött idő.

Adtam egy puszit az alvó Haileynek, mikor mellénk lépett a nővér.

Most már ráírhatta a nevét a kis szalagra a karján.

Hailey Pattinson - került rá a kislányunk neve, engem pedig a mérhetetlen büszkeség öntött el.

- Ha gondolja láthatja a feleségét. Átvittük a szobájába - mondta nekem halkan a nővérke.

Kicsit meglepődtem mikor a feleségemnek hívta, hiszen még nem házasodtunk össze. De végül is hamarosan úgyis az lesz.

- Köszönöm.

- Azt hiszem az édesanyja addig bejönne a kislányhoz - tette hozzá a nővér és ismét az ablak felé pillantottam, ahol anya is ott volt. Most már Tommal, Lizzyvel, apával és Nikkiékkel.

Vetettem még egy pillantást az immár édesen alvó lányomra és kimentem a többiekhez.

Rögtön szinte egyszerre támadtak le.

- Istenem Rob annyira szép. És olyan édesek voltatok. Egy igazi kis gyönyörűség - záporoztak mindegyikükből a dicsérő szavak.

Most viszont, hogy már nem a lányommal voltam, ismét inkább a félelem lett úrrá rajtam. És az aggódás Kristenért.

- Az orvos szólt, hogy bemehetsz hozzá.

- És Ricky? - kérdeztem rá hírtelen.

Remek kis apa vagyok, tényleg! Azt se tudom mi van, és ki van a fiammal.

- Vele minden rendben. Ne aggódj fiam. Nagyfiú már, jól elvan, te most Kristenre figyelj és a lányodra. Ha elég nagy lenne, ő is megértené. Egyébként Susan felajánlotta, hogy vigyáz rá. Cathyvel jól kijönnek, és így mind be tudtunk jönni - mondta anya.

Nem ismerem annyira őt, hiszen ma láttam először, de rendes nőnek tűnt, és Steve párja. Így meg is nyugodtam kicsit, hogy legalább addig a fiunk jó kezekben van.

- És Steve? - jutott eszembe, hogy ő hol lehet éppen. Csodálkoztam, hogy még nem jött be.

- A rendőrségen volt. Már útón van ide - mondta kissé félve Tom.

- A rendőrségen? De . . . . .

- Nyugodj meg Rob, de . . .

- Mi van? Bökd már ki - kértem Tomot és kezdtem idegesebb lenni.

Tudtam, hogy valami van.

- Steve nemsokára itt van és elmondja. Nekem is zavaros volt kicsit. Rögtön jön - mondta Tom, és most már tényleg ideges voltam.

Egyfolytában azon járt az agyam mi történhetett. De addig se akartam itt tétlenkedni. Semmi mást nem akartam csak végre látni Kristent.

Anya itt maradt és bement az unokájához. Apa maradt vele, a többiek pedig visszajöttek velem Kristen szobájához.

Rosszul is éreztem magam, mert nem tudok három felé szakadni. Hogy Rickyvel is lehessek, hiszen most az anyja sem lehet vele, a lányom mellett is lenni, és Kristennel is. Akármennyire is szeretném nem tudok egyszerre mindenhol ott lenni.

Nem volt más lehetőségem, mint megnyugodni, hogy a fiam jó kezekben van és addig vigyáznak rá. A lányunkra hasonlóképpen és persze amennyit csak tudok vele lenni. Tudom, hogy Kristen is inkább ezt akarná. Persze ez nem jelenti azt, hogy őt el fogom hanyagolni és nem leszek mellette.

Rendes volt a doki, így majd ha áthozhatjuk a lányunkat Kristenhez, akkor egyszerre lehetek mindkettőjükkel, ami hátha segít Kristennek is.

Lizzyék kint vártak míg én bementem hozzá.

A látvány, ami fogadott összefacsarta a szívem.

Kristen ott feküdt az ágyon, arca szinte fal fehér, mintha nem is lenne benne élet. Igaz a takarótól nem láttam, de egy vágás van a hasán is, még a császármetszés nyoma, a fején pedig kötés, ahol az ütés érte.

Vérzett nem is kicsit, azt hiszem ez még nekem is rémlik, de akkor, mikor megtaláltam abban a pillanatban annyira nem is néztük meg a sérülését, amiért egy idiótának is érzem magam, csak az érdekelt a kicsivel és vele mi van.

Fájt így látni őt. Hihetetlen, hogy pár órája még minden tökéletes volt, együtt voltunk, és most meg itt vagyunk. Egyedül a lányunkkal, Kristen pedig kómában.

Akaratlanul is a legrosszabb dolog fordult meg a fejemben, de igyekeztem gyorsan elhessegetni és azt mondogattam, hogy Kristen hamarosan felébred. Itt lesz újra velünk, és boldogok leszünk. Hogy ennek a rémálomnak nemsokára vége.

Leültem az ágya melletti székre és megfogtam a kezét. Előtte még egy csókot adtam neki, és nem egyszer elmondtam neki mennyire szeretem, és mennyire várjuk őt.

Mellé ülve neki is akárcsak nem sokkal korábban a lányunknak mesélni kezdtem. Főleg róla. Csak áradozni tudtam a kis tündérünkről akivel alig várjuk, hogy együtt lehessünk.

Nem tudom hallja -e, vagy eljut -e a tudatáig, de az orvos szerint valószínű igen, és hátha ez segít neki.

- Csak ránézésre tűnt olyan komolynak a fejsérülése, de csak felületi. Még szerencsére, ekkora estétől amekkora őt érte rosszabb is lehetett volna. Mégsem volt kicsit az ütés sajnos, ezért sem tért még magához, de mivel nem olyan nagy a sérülése, szerintem, reménykedünk benne, hogy csupán átmeneti, és nemsokára felébred.

- Remélem úgy lesz, minél előbb - mondtam az orvosnak, amikor bejött megnézni Kristent.

Nem tudom mennyi ideje lehettem bent, mikor benyitott valaki.

Steve állt az ajtóban.

Beljebb jött és megnézte Kristent.

- Ébredj fel gyorsan kislány - súgta neki Steve, és egy puszit adott az arcára.

Eszembe sem jutott ezért jelenetet rendezni. Tudom, hogy milyen kapcsolatban voltak, és vannak egymással, és hogy csak barátok. És tényleg látom, hogy ő is aggódik érte, és mint mindig most is kész bármit megtenni Kristenért.

Ezért csak hálásak lehetünk neki. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy hát mondjuk meg őszintén elszerettük egy férfi feleségét, és még mi vagyunk hálásak neki. Tényleg rendes pasi.

Csak remélem, hogy én is ilyen jó férje leszek Kristennek, és csak az ő és a gyerekek boldogsága fog érdekelni. És boldoggá tudom tenni őket.

- Láttam a lányotok. Csodaszép kis tündér - fordult hozzám Steve, hogy gratuláljon.

- Tényleg az. Köszönjük.

- Lehet, hogy nem a legjobb időpont, de ha lenne egy perced beszélnünk kellene. Sőt velem kellene, hogy gyere.

Fogalmam sincs mit akar, de én abban vagyok biztos, hogy innen egy tapintatot sem mozdulok.

- Talán jobb lenne, ha most jönnél. Ha meg akarod büntetni azt, aki ezt tette Kristennel és a lányoddal - mondta Steve és rögtön megváltozott az álláspontom.

Szinte felugrottam a székről, és igaz nem láttam, de éreztem, hogy szikrát hánynak a szemeim.

- Mit? Miről beszélsz?

- Menjük ki egy kicsit - kérte ismét Steve.

Ezúttal nem ellenkeztem. Tudni akartam miről beszél.

Adtam egy puszit Kristennek.

- Nagyon szeretlek kicsim - súgtam neki, most már nem zavartatva magam, hogy Steve is hallja hiszen már nem a felesége Kristen.

Nagy nehezen kijöttem tőle.

- Bemennél hozzá? - kértem Lizzyt mikor kijöttünk. Nem akartam, hogy egyedül legyen.

- Persze, ne aggódj - mondta Lizzy és ő ment be Krishez.

- Mi történt? - kérdeztem mikor egyedül maradtunk.

Vagyis majdnem, épp ekkor ért hozzánk Tom, nem valami bíztató képpel. Volt egy olyan érzésem Steve már elmondta neki mi történt. Én pedig csak vártam, hogy én is megtudjam végre.

- Kristen nem véletlenül esett le a lépcsőn - bökte ki Steve, mire a haragom még nagyobb lett. És akárki is tette ezt, a pokolra kívántam, sőt a saját kezemmel akarom megfojtani őt!

Rögtön, akárki legyen is az a nevét akartam tudni.

- Menjünk be a rendőrségre. Gondolom fel akarod jelenteni. Most már a te dolgod - célzott Steve arra, hogy most már neki nincs köze Kristenhez.

- Oké. Gyerünk - vágtam rá, talán keményebben is, de a harag tombolt bennem, mint egy hurrikán.

Tudni akartam ki volt az aki ezt tette Krissel, de Steve nem volt hajlandó elmondani. Meg kell várjam míg beérünk az örsre.

Nem szívesen hagytam itt a két szerelmemet, Kristent és Haileyt, de meg kellett tennem. Az ő biztonságuk és egészségük mellett most ez a legfontosabb. Hogy rács mögé kerüljön akárki is művelte ezt. Meg fog fizetni ezért!

Bementem elköszönni Kristől, Lizzy éppen bent volt nála. Szóltam még anyáéknak is mi a helyzet

Akárcsak én, ők is teljesen ledöbbentek a hallottaktól, és mindenképpen azt javasolták, hogy menjek és tudjam meg mi történt.

Nem is késlekedtünk tovább. Tom is velünk jött, bár nem igen értettem miért akart annyira.

- Van egy olyan érzésem jól jön majd még, hogy ott leszek - mondta miközben Steve kocsijával a rendőrség felé hajtottunk.

- Köszönöm, hogy vigyáztok Rickyre amíg . . . .

- Nincs mit. Ha nem is az én fiam, mindig is úgy szerettem őt. Szívesen segítünk. Neked most a lányod és Kristen mellett a helyed. Ricky jól elvan, és ha nagyobb lenne megértené.

- Azért köszönöm mégegyszer - mondtam őszintén Stevenek.

Ezután csendben tettünk meg az út többi részét. Még jó, hogy hamar odaértünk. Igencsak türelmetlen voltam. Mindemellett pokolian mérges. Tudni akartam ki is miért csinálta ezt. Egyszerűen ötletem sem volt egyikre sem.

Steve furcsa módon, de nagyon otthonosan mozgott a rendőrségen. Ez nemcsak nekem, hanem Tomnak is feltűnt, de nem kérdeztünk rá.

Több rendőr is ismerősként köszöntötte, és tudta mi hol merre hány méter.

- Hosszú történet, de sok ismerősöm van itt - mondta Steve miután beszélt egy rendőrrel, aki ha minden igaz a kihallgató szoba felé vitt minket.

Az egész olyan volt, mint a filmekben.

Eric, a rendőr, barátja Stevenek, ő jött velünk, mikor beértünk egy szinte üres, félhomályban lévő szoba szerűségben. Aminek az egyik fala helyett egy hatalmas tükörszerűség állt. Sőt nem is tükör, hanem egy nagy ablak.

Rögtön tudtam mi is ez az ablak. Szintén, mint a filmekben.

Mi átláttunk az üveg túloldalára, ahol a kihallgató szoba volt, de onnan nem tudták, hogy mi is van ideát.

Egyenlőre az üvegen túli helyiség üres volt.

- Szerintem egy nagy levegő és kezdhetjük. Ne idegeskedj Rob. Majd ők mindent elintéznek - mondta Steve és ekkor nyílt ki az ajtó a másik helyiségben.

Egy rendőr lépett be először, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem, az adrenalin nőtt az ereimben, tudtam, hogy rögtön belép az, aki mindenért felelős, és akit legszívesebben a saját kezemmel ölnék meg.

Őrültségnek hangzik, de tényleg ezt tenném. Ha arra gondolok, hogy milyen állapotban van főleg Kristen, és hogy bármi komolyabb baja lehetett volna a lányomnak is, vagy bármi sokkal rosszabb történhetett volna mindkettőjükkel, teljesen elborult az agyam.

Tom az egyik oldalról állt szorosan mellettem, a másik oldalról pedig Steve.

Nem értettem miért, de mintha őrként álltak volna oda mellém, félve, hogy bármelyik pillanatban kitörhetek és nekiállok gyilkolni.

Ebben a percben még nem gondoltam, hogy nemsokára jól is jön, hogy itt vannak mellettem.

És ekkor öntötte el teljesen az agyamat a lila köd.

A rendőr után nem más volt aki belépett, nem mellesleg megbilincselve, mint Nina.

A meglepetéstől a szám is tátva maradt. Emellett legszívesebben átrohantam oda, hogy én magam fojtsam meg.

Képtelenség. Pont ő? És miért? Mi történhetett köztük Krissel? Hiszen nem is láttam a partin - próbáltam gondolkozni, de nem igen ment.

Csak a harag dolgozott bennem.

Tom láthatta rajtam, egyik kezét a vállamra tette, mintha ez meg tudna állítani, ha át akarnék rontani a szomszéd helyiségbe.

Ekkor hallottuk meg a hangokat is odaátról, amikor elkezdték kikérdezni Ninát.

Gondolom már tudta, hogy semmi oka tagadni, így mindent elmondott. Szóról szóra, bennem pedig minden egyes szavának hála nagyobb lett a vágy, hogy én magam öljem meg. És ami még jobban feldühített, hogy egy cseppnyi megbánás sem volt az arcán.

Még volt pillanat, amikor mosolygott is a tettén. Komolyan ilyenkor feltételezi az ember, hogy az illető nem normális. Ez még akkor sem mentség erre. Hiszen miatta két ember is meghalhatott volna.

Nemcsak Kristen, hanem a lányom életét is veszélybe sodorta, akinek szerencsére semmi baja nem lett, de Kristenről ezt már nem mondhatjuk el.

Ő meg csak itt ül, és holt nyugodtan elmond mindent.

Azt, hogy nem először találkoztak Kristennel, mióta visszajöttünk Londonból. Hogy mi történt ezen az estén, és hogy mindezt csak azért tette, mert engem akart.

Komolyan már nem sok kellett, hogy ezek hallatára a bennem tomboló vulkán kitörjön, és az egyetlen áldozata Nina legyen. Akit a pokolra kívántam.

Volt pillanat, amikor talán tényleg jól jött, hogy Steve és Tom közrefogtak. Akármennyire is meg akartam ölni őt, és még a pillanatot is átkoztam, amikor megismertem ezt a nőszemélyt, nem éppen lenne most jó ötlet egy ilyen miatt börtönbe kerülni.

Tomék ilyenkor, mikor feltámadtak a gyilkolós gondolataim, mindig a lányomat és Krist hozták fel. Ez segített valamelyest lenyugodni.

Mellettük kell lennem. Nekik szükségük van rám.

- Ők majd mindent elintéznek. Egy jó ideig nem fog kiszabadulni, Rob. Akár meg is ölhette volna őket. És ami csak súlyosbítja, hogy Kristen babát várt. Látszik a felvételeken, és ő is bevallotta, hogy szánt szándékkal lökte le. Nem fog kijutni innen. Meg fog fizetni érte - próbált ilyenkor ezzel nyugtatni Steve.

- Milyen felvétel?

- A biztonsági kameráé, ami ott is volt, ahol ez történt.

- Látni akarom - vágtam rá rögtön.

Látták rajtam, hogy nem éppen vagyok abban az állapotban, hogy vitatkozzanak velem, így megmutatták.

Már ha lehetséges ez, csak tovább növelte a dühömet.

Annyira el voltak a felvétellel ezek hárman ott mellettem, hogy nem is gondolkodtam, csak cselekedtem és kihasználtam a figyelmetlenségüket.

Szinte vadként rontottam ki a helyiségből és rohantam át a másikba. Már már őrült módjára nyitottam be, miközben nem éppen szép szavakkal illettem, sőt inkább átkoztam ezt a nőszemélyt.

Nem is érdekelt még az sem, hogy nő, így is nekimentem volna, ha nincs akkora szerencséje, hogy két rendőr is volt a szobában, az egyik őt vitte arrébb tőlem, a másik engem fogott le.

És szinte ledöbbentett, de még mindig ugyanazt a lemezt hajtogatta.

Hogy ő csak engem akar, hogy Kristen nem tesz boldoggá.

- Nem ő az aki kell neked. Remélem sikerült és soha többé nem ébred fel az a kis ribanc - fejezte be a mondandóját Nina.

Ez volt nekem az utolsó csepp a pohárban.

Ekkora már engem isten tudja hányan fogta le, köztük Tom és Steve is, de ezt hallva semmi sem állíthatott meg.

Kitéptem magam a kezükből, és akár nő Nina, akár nem nekirontottam.

Próbált védekezni, de csak egy nőről van szó, és gyengébb volt mint én, de most nem érdekelt

Nem egy pofon csattant és a haját téptem, mindent csináltam. Egyszerűen képtelen voltam leállni. A vulkán kitört, és elpusztítani készült mindent, ami az útjába akadt. Jelen esetben csak egy valakii lett volna az.

Lehet, hogy ezért engem is lecsuknak, de addig nem sikerült elmennem, hogy meg is öljem őt. Addigra leszedtek róla. Lehet, hogy most én is ide kerülök, de biztos nem annyi időre, mint ő. És cseppet sem bántam. Ez a legkevesebb, amit megérdemelt.

Remélem a legpokolibb helyre kerül, ahonnan az életben többet nem dugja ki az orrát. Főleg az iménti mondata után.

Hiszen ha kiszabadulni képes lenne újra megpróbálni. Hiszen őrült. Teljesen megbolondult. De én is, hogy lehettem ekkora idióta? Hogy nem vettem észre, hogy nem normális?

De végül is nagyon jól álcázta.

Végül aztán amikor egy hajszálnyit sikerült lenyugodnom, és mikor elvonszoltak a közeléből magamat is hibáztatni kezdtem. Hiszen ha nem kezdek vele, nem akarom féltékennyé tenni Kristent akkor lehet, hogy nem lett volna ez.

De ki tudja?

Most már késő ezen rágódni. A baj megtörtént.

Csak reménykedni tudtunk, hogy Kristen hamar felébred, és hogy ez a nő valami pokoli helyre kerül, ahol megkapja a magáét.

Megtettünk ezért mindent, amit lehetett.

Volt egy kis szerencsém nekem is, amiért ismét Stevenek kell hálásnak lennem, hogy el tudta intézni engem ne varrjanak be azért, mert nekimentem.

Ahogy kiértünk a friss levegőre, csak remélni tudtam, hogy ez segít kitisztítani a fejem.

- Adj egy cigit - fordultam Tomhoz, de ő mintha bolond lennék úgy nézett rám.

- Most mi van?

- Semmi csak, ezer éve nem gyújtottál rá.

- Most kell. Inni semmiképp nem akarok, az majd megnyugtatni - kértem tőle megint.

És igaza volt. Nagyon régen nem bagóztam, és nem is hiányzott. De ebben a pillanatban igen.

Amint elszívtam egy két szálat, kezdett jobb lenni. Le kellett nyugodnom valahogy. Nem akarok így visszamenni a kórházba. Mint egy dühöngő őrült, akinek most nézhettek.

- Ugyan. Teljesen érhető. Én is nekimentem volna, te megadtad neki helyettünk - mondta Steve.

- Azért kösz. Hogy kihoztál.

- Megint szívesen - mondta egy mosollyal Steve.

A kocsinak dőlve elszívtam pár cigit, és még a fiúk megvártak a kocsiban én sétáltam egy kicsit.

- Inkább vigyetek haza. Lezuhanyozok. Nem akarok ilyen füstös szaggal bemenni a kórházba. Már jól vagyok.

- Van egy lakásunk itt, ha itt leszünk LA -ben, elmehetünk oda, akkor Rickyt is láthatod - mondta Steve.

Ismét egy dolog, amiért hálás lehetek és voltam neki.

Így hozzájuk mentünk.

És a számításaim is bejöttek. Egy hideg zuhany jót tett. És Ricky volt az, aki teljesen megnyugtatott.

Nem tudom, hogy egyáltalán menni fog -e, hogy ne állandóan ezen őrjöngjek, de muszáj lesz megfékeznem az indulataim. Most nekik volt szükségük rám. Miattuk meg kell tennem.

Steve biztosított róla, hogy Nina jó kezekbe került és ha bármi van, ő intézkedik, így nekem csak a kicsikre és Krisre kellett koncentrálnom.

- A húgod is pihen kicsit, és majd te is megnézheted. Ugyanolyan szép akárcsak az anyukád - ültem le a fiamhoz, aki kis okosan érdeklődve hallgatta mit mondok neki.

- Ma . . . mi . . . . .mami - mondta egyszer csak Ricky egy hangos kacaj kíséretében, nekem pedig ismét elállt a szavam.

- Igen kicsim. A mami. Nemsokára újra velünk lesz. Ő és a testvéred is - mondtam neki, majd ezután egyfolytában engem hívott papának és a mamit szólongatta.

Ilyenkor szakadt meg a szívem, hogy Kristen nem lehet itt, és nem hallhatja, ahogy a fiunk először maminak szólítja.

De semmihez sem késő. Ezzel fogjuk várni őt.

Ricky ezzel is csak egyetérteni tudott, én pedig csak még jobban imádtam.

Susan ezután elvitte őt megetetni. Steve pedig felajánlotta, hogy visszavisz a kórházba.

- Fantasztikus gyerek, ugye? Látom, ő képes megnyugtatni téged - pillantott a kisfiamra elismerően.

- Igen az. Imádom is.

- Akkor mehetünk? - kérdezte Tom is.

- Persze. Minél előbb vissza akarok érni. Valamikor Rickyt is be akarom vinni. Hátha az segít.

- Ha akarod Lizzyvel majd eljövünk érte - ajánlotta fel Tom.

- Kösz haver.

Elköszöntem a fiamtól, és Susanéktól is, akinek szintén megköszöntem, hogy vigyáznak Rickyre, és vissza indultunk a kórházba.

Itt ismét legszívesebben kétfelé szakadtam volna.

Nem tudtam, hogy a lányomhoz vagy Kristenhez menjek először.

Ettől a döntéstől mentett meg a doki, aki épp velünk szembe jött Kristen szobája felöl.

- Átvittük a kislányát az anyukához. Hátha ez segít, neki és a kislánynak is, ha az anyukája mellett lehet, és maguknak is könnyebb, így egyszerre tud lenni mindkettőjükkel.

- Köszönöm - mondtam a dokinak, ezek után már szinte rohantam kettejükhöz.

Anyáék épp ekkor jöttek ki.

- Mi történt fiam?- kérdezte apa, és jobbnak láttam, ha nem játszom ismét a dühömmel és inkább Tomék mesélik el mi történt.

Most nekem ők a legfontosabbak.

Lizzy is kijött én pedig bementem.

Mindketten aludtak.

Kicsit reménykedtem, vagyis szerettem volna, hogy mire belépek Kristen csodás mosolya fogad, hogy újra mellettünk van.

De semmi változás.

És ez így volt még jó pár napig. . . .



Semmi változás. Bár Kris sebe gyógyulni kezdett, és szerencsére a röntgenek sem mutattak semmit, ami veszélyre utalna, így továbbra is csak egy dolog maradt.

Amit utálok.

A várakozás.

De nem tudtunk mit tenni.

Szinte a nap minden percében mellettük voltam.

Hailey napról napra szebb lett, és icipicikét nőtt is, ami rendjén is van amellett, hogy kicsit korábban jött a világra. A legszebb kisbaba, akit valaha láttam.

Ricky is imádja őt. Odáig volt a húgáért, amikor behoztuk hozzá. Érdeklődve nézegették egymást, Hailey Ricky kezét is megfogta és mindketten szinte egyszerre mosolyodtak el.

A legszebb látvány volt.

Amit sikerült is megörökíteni.

Lizzy szinte az első pillanattól kezdve hasonlóképpen, mint én állandóan itt volt, annyi különbséggel, hogy egy fényképezőgéppel a kezében, és minden pillanatot megörökít.

Hálás voltam neki az ötletéért, így amellett, hogy mindent elmondunk Kristennek, meg is mutathatjuk majd. Egy nagyon szép album töltődik meg a szebbnél szebb képekkel a lányunkról és persze a fiunkról is.

Miközben ami minket illet, mindenki ránk kíváncsi.

Tyler is járt bent, akinek még most sem annyira örültem, de nem szóltam semmit.

És nemcsak ő volt ránk kíváncsi. Az egész sajtó, mindenki. A rajongóink is.

Még jó, hogy erre is megvannak az emberek, így az ügynökeink mindent elintéztek. Senki sem tudja mi történt pontosan, csak azt, hogy kórházban vagyunk, de jó is ez így.

Nem kértünk semmi mást, csak, hogy most hagyjanak nyugtot nekünk. Örülök, hogy ezt sikerült felfogniuk, egyenlőre nem zaklatnak bennünket. Mindenesetre a lányunkról tudnak, és hozzá mindenki gratulált.

A mai napunk is ugyanúgy telt, mint az eddigiek.

Annyi különbséggel, hogy ma nagy nehezen anyuék rábeszéltek menjek haza pihenni egy kicsit. Hiába mondtam nekik, hogy jól vagyok semmi bajom.

De ha csak magamnak is vallottam be, picit fáradt voltam. Nem sokat aludtam az elmúlt napokban. Pár órát két alvás között Haileynél, de egy cseppet sem bántam.

Ez a tündéri kislány mindenért kárpótol.

Őt és Krist magára hagyni volt a legnehezebb, hiszen a napok minden percét velük töltöttem. Én etettem a lányunk, öltöztettem és csak ámultam, hogy minden mozdulatával képes levenni a lábamról.

De nemcsak engem. A család összes tagját. Mindenki imádja őt. Nem nagyon van a napnak szerintem olyan perce, kivéve mikor alszik, hogy ne lenne valakinek a karjaiban.

És a kis huncut még élvezi is.

Elmondhatatlan, milyen boldog vagyok ilyenkor. Ezt csupán egy valami tudná fokozni, és ami remélem minél előbb bekövetkezik.

Hogy Kristennel együtt élvezhetjük ezt.

Így aztán napok óta most először vettek rá, hogy azért menjek haza, hogy aludjak kicsit. Csak átöltözni jártam haza, azt is gyorsan letudtam mindig.

Nagy nehezen elköszöntem az én kis hercegnőmtől, aki egyre laposabbakat pislogott Lizzy karjaiban, majd Kristen mellé léptem.

Egy csókot nyomtam most is édes ajkaira.

- Szeretlek kicsim - súgtam neki utána, majd nagy nehezen elszakadtam tőle, és elindultam haza.

Tom volt otthon nálunk Rickyvel, aki vigyázott rá addig is, míg én lefeküdtem kicsit. Persze csak miután megszeretgettem az én nagy fiam.

Az elalvással nem is volt gond. Pillanatok alatt elaludtam. És pokoli jól esett. Teljesen kipihenten, felfrissülve ébredtem.

Vagyis ébresztett Ricky reggel.

Együtt megreggeliztünk, apa vigyázott utána Rickyre, és mi Tommal visszaindultunk a kórházba.

Megbeszéltük, ha én beérek anya hazamegy, majd délután behozzák Rickyt.

Nyugodtan sóhajtottam fel, amikor beértünk a kórházba és a folyóson a már nagyon is jól ismert szoba felé sétáltunk.

Ahogy benyitottam viszont még a vér is meghűlt az ereimben.

Lizzy a szobában volt, és Steve is itt volt vele, a lányunkat csodálták éppen, aki Lizzy karjaiban volt.

Viszont ami miatt teljesen halálra rémültem, az az ágy volt.

Üresen. Kristen nem volt benne.

A képek, amik hirtelen leperegtek előttem a legrosszabbak voltak, és a félelem jeges hulláma söpört végig az ereimen.

Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de féltem is feltenni a kérdést. Mégis tudtam, ha nem teszem megőrülök.

- Hol . .. . . hol van Kristen? - tettem fel talán életem során a legnehezebb kérdést, miközben még soha nem rettegtem ennyire a választól.

Összenéztek, de egyikük sem válaszolt.

Eközben hallottam meg halk lépteket a hátam mögül, majd egy hangot. Amitől tényleg azt hittem megáll a szívverésem.

- Itt vagyok . . .






Íme a kis Hailey :)