39.fejezet

Sziasztok! Hát eredetileg ma nem is erre terveztem,sőt valamikor csak hétvége körül, szóval úgy nézzétek :D de megírtam végül ezt. Hát lehet lassan örömködni, vagy nem :D majd meglátjátok, de tudjátok, ahogy a mondás is tartja: "Minden csoda három napig tart" :D na de ne szaladjunk annyira előre, egyelőre olvassátok ezt, köszönöm szépen azoknak akik az előzőhöz írtak véleményt,nagyon sokat jelent nekem, és eszméletlenül örülök, hogy ennyire tetszik nektek, és köszönöm, hogy itt vagytok (L) remélem jön ide is néhány, ha ennyire várjátok :) Jó olvasást, és köszi ismét Csibinek! (L) Pussz nektek: Liz

39. fejezet




/Rob/



Apa időközben leszakadt tőlünk, akart venni valami apróságot anyának., így Ricky- vel és Tommal, aki időközben futott be, mentünk a gyerekboltba.

A fiam odáig volt minden játékért, és meg is kapta, amiket kinézett magának. Jó ideig elvoltunk, de boldog voltam. Minden percben, amit a fiammal tölthetek.

Mielőtt a lányok keresésére indultunk volna, Tommal kivittük a kocsiba Ricky játékait, hogy ne kelljen végigcipelni a bevásárlóközponton.

Ahogy kerestük a lányokat, nem tudom miért, rossz érzésem támadt. Rögtön Kristen miatt kezdtem aggódni.

De amint megláttam, tudtam, hogy nincs rá szükség. Ricky a karomban volt, az egyik kezemmel fogtam, a másik kezem pedig ökölbe szorult a látványtól.

Egy kávézóban ücsörgött Kristen, ezzel nem is lett volna baj. Csak azzal, hogy kivel. Anyát és Lizzyéket nem is láttam vele. Persze rögtön lerázták őket, hogy turbékolhassanak Tyler- rel.

A dühöm egyre csak nőtt.

- Nyugi haver, csak beszélgetnek! - mondta Tom.

- Csak? Persze, és szerinted, hogy került ide ez az alak? Biztos nem véletlenül bukkant fel.

- Nem tudhatod, ne kezd megint. Biztos van rá magyarázat.

- Lehet, de arra én nem vagyok kíváncsi! - mondtam Tomnak, és elindultunk visszafelé, arra amerről jöttünk.

- Most hová mész?

- Volt itt egy játszóház ami tetszett Rickynek. Inkább vele megyek el oda, semmi kedvem ezt nézegetni. Addig kerítsd elő Lizzyéket, majd jöttök, ha mehetünk - mondtam neki és el is jöttünk onnan.

Az biztos ha ott maradok, nem bírom ki jelenet nélkül, és semmi kedvem nem volt most ehhez. Nem fogom kimutatni, hogy még mindig érdekel. Minek? Épp, hogy elfordulok megjelenik valamelyik pasija. Legközelebb meg Steve bukkan fel - mérgelődtem magamban, inkább a fiamra figyeltem, ő majd eltereli a gondolataim.





/Tom/


Komolyan nem értem ezeket, már az agyamra mennek a hülyeségeikkel. De itt az ideje, hogy valaki végre helyrerakja a dolgokat. Ha ezek ketten nem képesek rá, megteszem én. - mondtam határozottan magamban, és megindultam Kristenék felé.

Amint észrevett szinte felugrott a székből. Láttam a szemein, hogy megijedt, és hogy Robot kereste a tekintetével. A srác is felállt mellőle.

- Már nincs itt. Épp eleget látott - mondtam Kristennek Robra gondolva.

- Hihetetlen, hogy mindig velem történik ez. Gondolom most megint mindent félreért - mondta Kristen.

- Van oka rá? - kérdeztem tőle. - Akkora véletlenek nincsenek, hogy a volt pasid pont itt bukkan fel, Kristen - mondtam neki, lehet, hogy nem túl kedvesen, de ez már nekem is furcsa volt.

- Pedig van. Tyler szülei itt élnek. Ahogy nekünk, neki is forgatási szünet van, és hazajött hozzájuk. Annyit talán még kinézel belőlem, hogy nem Rob szeme láttára csalnám meg. Sőt, én még a háta mögött se - célozta ezt nekem, vagy inkább Robnak, ha itt lett volna.

- Egyébként mi ütött beléd, Tom? - kérdezte Kristen az iméntiek miatt.

- Csak már nekem lett elegem belőletek. Komolyan, mint két bolond, már gáz, amit műveltek. Az az idióta szeret téged, és te is őt, nem tudom mi a fenének kell bonyolítani. Te mit akarsz tőle, haver? Nem kell több bonyodalom, hagyd békén Kristent! - mondtam ennek a Tylernek.

- Semmit nem akarok tőle. Csak barátok vagyunk. A barátod is felfoghatná, és neki kellene itt lennie, nem neked, ha tényleg annyira szereti Kristent.

- Akkor tartsd magad ehhez. És ne aggódj Rob miatt, agyon vágom most már őt is, ha nem jön meg esze. Végre helyre jönnének a dolgaik, már mindenki ezen dolgozik, ne vágd tönkre. - mondtam a fickónak. Ezzel a csak barátok dumával nem éppen győzött meg. Elég ránézni, és tudni, hogy Rob nem hiába idegbeteg, ha ezzel a pasival látja Krist. Lerí róla, hogy odáig van még mindig Kristenért, ha előtte tagadja is ezt.

- Most már állítsd le magad, Tom! Mi a fene ütött beléd is?

- Amit mondtam. Jobban tennéd, ha megkeresnéd Robot és a fiad. Egyébként is pihenned kellene, szóval megkeresem Lizzyéket és megyünk, ne feledd mit mondott az orvos!

- Milyen orvos? - kérdezte Tyler.

- Kristen rosszul volt tegnap, és pihennie kellene.

A hapsi rögtön aggódni kezdett volna, de Kristen leállította. Már kezd elegem lenni ebből a cirkuszból.

- Semmi baj, minden rendben, a fiúk csak túlaggódnak mindent. De tényleg jobb ha megyek, nem akarok még több gondot Robbal, inkább már tisztázni akarom őket - mondta Kristen Tylernek.

Na végre - mondtam magamnak egy nagy sóhajjal.

- Megértem, remélem sikerül. Örültem, hogy láttalak - hajolt közelebb a pasi Kristenhez, mire én szorosan mellé léptem.

- Mehetünk, Kris? - kérdeztem tőle, mire a pasi vette a lapot.

Egy lépést se öregem - gondoltam magamban miközben nagy nehezen visszatartottam a vigyorom.

- LA -ben találkozunk, vigyázz magadra Kris! - mondta a pasi és már itt sem volt.

- Na végre! - mondtam ezt ki hangosan, mire Kristől egy kevésbé szép pillantást kaptam.

- Mi van veled? A testőröm lettél?

- Szerintem pont jó voltam. Jobb, ha tudja a pasi hol a helye, és hogy esélye sincs.

- Csak barátok vagyunk Tom, ne kezd te is, mint Rob.

- Lehet, hogy te csak az, de a srácról ordít, hogy még mindig odáig van érted.

- Inkább hagyjuk, jó? Hol van Rob? Nagyon mérges?

- Hát eléggé kiakadt, amikor meglátott vele. Inkább elment Rickyvel valahová, nem akarta ezt végignézni. Komolyan ez már kicseszés. Mindig jön valami, vagy valaki, aki belerondít a dologba, mikor már valahogy alakulna.

- Erről én nem tehetek. Véletlenül botlottam bele.

- Én elhiszem.

- De ő nem, ugye? - kérdezte Kristen, de erre nem akartam válaszolni, talán pont ez volt a rossz.

- Sejtettem. - mondta Kristen.

- Megkeresem a lányokat, és utánad megyünk, oké?

- Jó, csak most már ne akadj bele senkibe. - kértem tőle.

- Még valami ruhát nézünk estére, de sietünk és mehetünk. Addig figyelj rá! - gondolt Robra.

Már épp indultam volna el, amikor utánam szólt Kristen, miközben az egyik közeli padra leült. Rögtön megijedtem, hogy rosszul van, de megnyugtatott, hogy nem erről van szó.

A következő mondatára pedig még a levegő is megakadt bennem, és csak tátogtam mire felfogtam mit is mondott.

- Elválok Tom! - mondta Kristen, de erre hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Őt akarom. Szeretném, ha működne. Tegnap mikor megjöttünk még fogalmam sem volt mit akarok. De láttam, hogy aggódott értünk, ahogy gondoskodott rólam. Éreztem, az éjjel, amikor a karjaiban aludtam. Még mindig szeretem őt Tom - mondta a végét már könnyezve Kristen.

Engem teljesen ledöbbentett ezzel a vallomással.

Az a baj, hogy reagálni sem tudtam erre, mert meghallottuk Rob hangját.

- Mi történt? Rosszul vagy? - záporoztak belőle a kérdések, miközben szinte rohant felénk Rickyvel.

Ekkor látta meg, hogy Kristennek könnyes a szeme.

- Mit csináltál vele? - förmedt rám Rob. Válaszolni sem volt időm, Kristen megelőzött.

- Semmit nem csinált. Csak beszélgettünk - mondta Robnak.

- Persze, és azért sírsz.

- Ahhoz semmi közöd. Inkább azon gondolkozz, hogy lassan Tommal jobban meg tudom beszélgetni a Mi - hangsúlyozta ki ezt a kis szót - gondjainkat, mint veled Rob. Lehet, hogy inkább hozzád kéne mennem - fordult felém Kris, ekkor már tudtam, hogy ezt direkt vágta Robhoz.

- Ó, bármikor állok szolgálatára hölgyem! - mondtam kezet csókolva Krisnek, Rob pedig már majd felrobbant mérgében.

- Ahogy gondolod, csak előtte azért válj el! - mondta Kristennek Rob.

Erre Kristen rögtön ijedten nézett rám. Volt egy olyan sejtésem azért, hogy hallgassak arról, amit mondott.

Most gondoltam csak igazán végig. Kristen végre elválik. Rob is pont a legjobbkor jelent meg, pont mielőtt Kristen mindent elmondott volna - mérgelődtem magamba, de mindegy legalább most már tényleg van remény, hogy minden helyre jöjjön köztük. Éppen ideje már. Lassan többet foglalkozok ezekkel, mint a saját ügyeimmel.

Rögtön eszembe is jutott Lizzy, aki végszóra jelent meg.

- Végre befutottál - lépett oda mellém.

- Ó, már jó ideje édes, ha tudnád mikről maradtatok le - kacsintottam rá. - Bár inkább jobb, ha nem tudod - mondtam neki, és Claire- ék is rögtön furcsán néztek ránk.

- Jól vagy kicsim? - fordult Krishez.

- Persze - felelte ő, egy szerintem magára erőltetett mosollyal, miközben átvette a fiát Robtól, aki rögtön egy puszit is nyomott az anyukája arcára.

- Nem vagy fáradt, vagy éhes? - kérdezte tőle Claire.

- Csak egy kicsit, valami édességet ennék - mondta egy kis szégyenlős mosollyal Kris.

- Rob tudja hol van itt egy helyes kis cukrászda, elmentek eszel valamit kicsim, utána jöttök utánunk. Találtunk neked egy szép ruhát, csak fel kell próbálnod, meg egyáltalán, hogy tetszik- e - mondta Claire.

- Rendben - egyezett bele Kris, de ahogy láttam, annak már kevésbé örült, hogy Claire ismét kettesben zavarta el Robbal.

- Na gyere ide nagyfiú, amíg apádék elmennek megetetni a kívánós kistesód - mondtam neki, és elvettem Kristől Rickyt.

Egy szót sem szóltak egymáshoz, úgy mentek egymás mellett.

- Mi történt? - kérdezte utána rögtön Lizzy.

- Ne legyél olyan kíváncsi édes - mondtam Lizzynek, mire láttam, hogy bevágta a durcát. Ezen én csak jót mosolyogtam, majd este kiengesztelem - gondoltam magamban, ne csak Robéknak legyen remélhetőleg egy jó estéjük . . . . .




/Kristen/


Egy szót sem szóltunk egymáshoz végig. Tomnak hálás voltam amiért nem mondta el Robnak, hogy elválok. Majd, ha eljön az ideje megtudja.

Belém pedig nem tudom mi ütött, hogy minden csak így kibukott belőlem, és pont Tom előtt. De azért ő sem volt semmi, amit levágott Tylerel. Szegény szerintem ezután a közelembe se mer jönni.

De most talán jobb is. Nem akarok több félreértést. Ha félek is, de legalább többé- kevésbé tudom, hogy mit akarok.

Végre boldog lenni, a gyerekeimet boldog családban nevelni.

Mégis a félelem még mindig ott lapult bennem. Mert mi van, ha Rob nem akarja, vagy már nem? Vagy, ha állandóan akad valami ilyesmi félreértés és mindig balhé lenne a vége? Már nem lenne erőm ezekhez. Kijutott ebből épp elég mostanság.

Ezt a pár hónapot ,ami hátra van a szülésig, főleg a baba miatt, nyugalomban akarom tölteni.

Este kiderül. Akkor meglátjuk mi lesz - gondoltam magamban, és ekkor Robra sandítottam, aki mellettem ült.

- Jobb most már? - kérdezte miután megettem a sütimet, ami szerintem a babának is ízlett.

A legjobban a következő tette lepett meg. A kabát mögöttem volt a széken, így nyugodtan hozzáfért a hasamhoz. A felsőmön keresztül rásimította a kezét a pocakomra, és simogatta.

Egymás szemébe néztünk, és mintha minden megszűnt volna, csak mi ketten, vagyis hárman voltunk és a csodás pillanat.

Nem tudom meddig tartott, de ekkor azt kívántam, bárcsak sose érne véget.

- Megkeressük a többieket? - kérdezte nem tudom mennyi idővel később Rob és láttam rajta, hogy kissé kelletlenül, de elvette a kezét a pocakomról.

- Persze - mondtam neki, Rob fizetett és a többiek után mentünk. Én sejtettem hol találjuk őket, de Rob egyszer csak hirtelen megállt.

- Menj előre rögtön megyek én is - mondta egy szexi mosolyával pont, mint régen. Ebben a pillanatban úgy is éreztem. Hogy minden olyan, mint régen. Csak ezúttal már nem kell titkolnunk a szerelmünket. Persze Rob ezt még nem tudja.

- Oké - mondtam neki és mindketten másfelé mentünk.

Rá is akadtam pont ott a többiekre, ahol sejtettem.

Ekkora már Richard is itt volt.

- Rob?

- Nem tudom, azt mondta mindjárt jön - válaszoltam és Lizzy rögtön átvette az irányítást.

- Oké, itt a ruha Kris - mutatta fel azt a darabot Lizzy, amit kinéztek nekem.

Mi tagadás a lányoknak tényleg csodás az ízlése.

- Ez mesés.

- Hát még te, milyen mesés leszel benne - mondta Claire, és máris a próbafülke felé toltak.

- Gyorsan, amíg Rob ide nem ér, ő majd csak este láthatja - mondta Vic.

Ellenkezni sem tudtam, de nem is akartam. Annyi idő után végre kezdtem meglátni a fényt az alagút végén, és reménykedni, hogy talán mégis lehet jó vége a dolognak.

Felvettem a ruhát és kiléptem a többiek elé, de csak a tátott szájakkal találtam szembe magam.

- Hűű ez tényleg oltári - kacsintott rám Tom. Robnak annyi, ha meglát ebben - tette hozzá.

- Ez igaz, az öcsém odáig lesz. Még ennél is jobban - mondta Lizzy.

Én igaz még mindig féltem kicsit, de igyekeztem nem gondolni erre.

- Gyönyörű vagy kislányom - lépett oda mellém Richard, és ez volt az a pillanat, amikor nem sok kellett, hogy elsírjam magam.

Kislányom. Hihetetlen, hogy nem is a családom, nem olyan régen még nem is ismertem őket, és annyi minden történt Robbal és velem, és mégis a családjuk tagjának tekintenek, és szeretnek.

Azt hiszem Claire ezt láthatta rajtam, amikor megszólalt.

- Te is hozzánk tartozol kicsim. Olyan, mintha a lányunk lennél.

- Ez így van. A fiam fantasztikusabb nőt nem is találhatott volna - mondta Richard és megölelt, és én büszkén öleltem vissza, hogy ilyen fantasztikus és szeretetre méltó emberek vesznek körül. És bármi is történik, ők a családom.

- Köszönöm - nyögtem ki nehezen a könnyeim közepette, majd megöleltek a lányok, Lizzy és Vic is.

- Nagyon szeretlek titeket - mondtam nekik egy boldog mosollyal az arcomon.

- Na elég a sírásból, Robra megint a frászt hozzuk, ha beállít - mondta Tom, és pont időben, mert távolról közeledni láttuk Robot.

Lizzy rögtön visszazavart a fülkébe, nehogy az öccse meglásson. Claire elément, amíg én visszaöltöztem.

Kifizettük a ruhát, a lányok még cipőt akartak nézni hozzá, addig Rob megfogta a fiunkat és a kocsihoz mentek. A fiúk már megunták a vásárlást, így mi is gyorsan letudtuk a cipőt.

- Ricky is biztos éhes már, ebédelünk, utána pihentek egy kicsit - mondta Claire.

Annak tényleg örültem volna, ledőlni egy kicsit, és a délutáni szunyókálás lassan aktuális lesz Rickynek is, aki már most kezd elszenderedni az apja karjaiban, miközben Richard hazafelé vezet.

Amint megérkeztünk, Tom is elköszönt.

- Azért ne örüljetek annyira. Este jövök, a belépőtöket ki nem hagynám - mondta Tom, és ők félrevonultak Lizzyvel, mi pedig a ház felé mentünk.

Rob visszament a kocsihoz, én pedig utána fordultam és láttam, hogy valami táskát vesz ki, de nagyon dugdosta, így nem láttam mi van benne.

Furcsának találtam, de nem kérdeztem rá. Ha akarja, elmondja.

Claire rögtön a konyhába ment, valami ebédet készíteni. Rob felvitte a szobájába Rickyt, aki nem bírta ki és elaludt.

Lizzy és Vic felvitték a vásárolt cuccokat, addig én Claire után mentem segíteni neki.

- Menj, pihenj le addig te is, kicsim.

- Szívesen segítek, utána még lesz időnk pihenni estig - mondtam neki, így engedte, hogy segítsek.

Valami finomat és gyorsat ütöttünk össze, és asztalhoz parancsoltunk mindenkit. Ebéd után átmentünk a nappaliba.

- És mit rejtegetsz abban a táskában öcsi? - kérdezett rá Vic a sarokban lapuló tasakra.

Erre én is kíváncsi voltam, de örülök, hogy inkább Vic kérdezett rá.

Claire sokat sejtetően mosolygott rám, lehet ő sejti mi is lapul benne.

- Csak nem nekünk vettél valamit? - próbálkozott Lizzy.

Rob ekkor állt fel és a tasakért nyúlt. Akkor lepődtem meg, amikor felém sétált. A kanapén ültem, amikor letérdelt elém.

- Ez a tiétek - nyújtotta oda nekem Rob, és közben ismét az az édes mosoly játszott az ajkain, amitől mindig elolvadtam.

Meglepetten néztem rá, de elvettem tőle a táskát, és amint belelestem még a szavam is elállt. Akárcsak a csajoké, és a nagyszülőké, amikor elővettem a tasakból a csöpp, tündéri kis babaruhákat, és egy pár aprócska kis kötött cipőt.

- Istenem, Rob . . . . .

- Mikor a fiunk született, nem volt alkalmam ilyesmire - mondta Rob - de most szeretnék végig mellettetek lenni.

- Ezek gyönyörűek. Köszönöm! - mondtam neki, és hirtelen megöleltem őt.

Egyszerűen reflexből jött, nem is gondolkoztam csak cselekedtem, a következő pillanatban pedig már a karjaiban voltam.

Szorosan magához ölelt, és hosszú idő után most először éreztem azt, hogy itthon vagyok. Ott, ahol lennem kell.

Amilyen szorosan csak tudtam, hozzábújtam, és ő sem volt rest minél szorosabban a karjaiba zárni, aminek hála a régen érzett Rob illatot ismét magamba szívhattam.

Megszűnt a világ és csak mi voltunk.

Amikor el akartunk húzódni egymástól, az arcunk közelebb volt egymáshoz mint gondoltunk volna. Mélyen egymás szemébe néztünk. Ha csak pár milliméternyit hajolok közelebb meg is tudom csókolni - gondoltam erre a csábító dologra, de végül elvetettem.

- Köszönöm - mondtam neki ismét, miután elszakadtunk egymástól, de szinte fázni kezdtem az ölelése nélkül.

- Örülök, hogy tetszenek - mondta mosolyogva.

- Felkísérlek, hogy lepihenhess egy kicsit - állt fel Rob, és felém nyújtotta a kezét.

Gondolkozás nélkül nyúltam a kezéért, és kulcsoltam az össze az ujjainkat.

Hihetetlen, de itt mindig annyira más minden. Főleg Ő. Újra a kedves, szeretnivaló Rob, aki minden figyelmét nekünk szenteli. Ez az énje az, amitől annak idején is elgyengültem. Mégis egy aprócska félsz ott van bennem, hogy mi lesz ha elmegyünk innen, és ezek a szép és boldog percek tovaszállnak. Ha újra olyan lesz, mint volt. Hiszen én még mindig nem lehetek biztos benne, hogy neki nincs senkije.

Nina, vagy éppen ez a Camille.

Elég Kristen, ne gondolj most erre. Mindent tisztázunk és meglátjuk. Ha tényleg annyira szeret, akkor ő is elrendezi az ilyen ügyeit.

Robbal felértünk a szobánkba, előtte ránéztünk a fiunkra is. Átöltöztem valami kényelmesebb ruhába és lefeküdtem. Rob mint egy kisgyereket takargatott be, és leült mellém az ágyra.

- Te nem fekszel le? - kérdeztem tőle, mire zavartan pillantott a mögém lévő üres ágyrészre.

Rögtön a tegnap éjszaka jutott eszembe, amikor a karjaiban aludtam. A pillantásából ítélve nemcsak nekem.

Tudtam, éreztem, hogy ő nem mer lépni, nem tudta meddig engedem elmenni, így rajtam volt a sor.

Felemeltem magam mögött a takarót, jelezve, hogy feküdjön mellém.

Lefeküdt mögém, de nem mert közelebb jönni. Mikor engem akart betakarni megfogtam a kezét, és előre vontam a hasamhoz, hogy ezáltal közelebb húzódjak hozzá. Ezután ő sem tétlenkedett tovább.

Szorosan magához vont és átölelt. Egy jóleső sóhaj szakadt fel mindkettőnk torkából, és boldogan csuktam le a szemem, az Ő ölelő karjaiban.

Amikor felébredtem már sötét volt odakint. Rögtön megijedtem, hogy elaludtam. Ekkor nyitott be Rob, aki időközben felkelt mellőlem.

- Ne haragudj, csak Ricky is felkelt és éhes volt. Én akartam megetetni - lépett Rob karjain a kisfiunkkal.

Ezért semmiképp se haragudtam volna rá.

Lefeküdtek mellém Rickyvel, és épp, hogy játszani kezdtünk volna vele, Lizzy rontotta el a pillanatot.

- Bocsi, de lassan itt az ideje készülni. Rob téged anya vár a szobájukban az öltönyöddel, Vic pedig rögtön hozza a te ruhád - nézett rám Lizzy.

- Addig pedig majd én szórakoztatom az unokám - jött be Richard és elvitte Rickyt.

Rob kelletlenül ment a kapott parancs után, engem pedig rabul ejtettek a nővérei.

Megcsinálták a hajam, a sminkem, akár egy próbababa. Nem tudom meddig ügyködtek rajtam, míg végül a ruhát adták rám.

Utána az egész alakos tükör elé álltam és végignéztem magamon.

Lizzyék hoztak egy szép nyakláncot is a ruhához, de ez ügyben nem engedtem. Csak egy valaminek volt helye a nyakamban. Egy nem akármilyen ékszernek.

- Fantasztikusan nézel ki - néztek végig rajtam a csajok.

- Anya mondta, ha kész vagyunk menj át hozzá - mondta Lizzy és rögtön el is iszkoltak. Először nem értettem semmit, de úgy tettem ahogy kértek.

Claire- ék szobája felé mentem, ahol félig meddig nyitva volt az ajtó, és Rob és Claire hangja szűrődött ki. Rögtön megértettem miért vagyok itt.

"Szereted őt fiam? - tette fel a legfontosabb kérdést Claire, még ezek után is féltem a válaszától.

Claire pont úgy áll, hogy látta, amint én az ajtóban leskelődök, persze nem véletlenül.

A gyomrom görcsbe rándult, míg Rob válaszát vártam, míg ki nem mondta.

- Persze, hogy szeretem. Ő a gyermekeim anyja - mondta Rob, és a szívem kezdett összeszorulni.

Szeret, de csak mint a gyerekei anyját. Éreztem, hogy a szívem talán összeforrtnak hitt darabjai újra megrepedtek, de tovább hallgattam.

- Ő az életem anya. Mindennél jobban szeretem. És nem csak a kicsik miatt, bár kétség sem fér hozzá, hogy velük a legszebb dolgot adta nekem, de imádom őt anya. Teljes szívemből szeretem. - folytatta Rob a vallomását, én pedig úgy éreztem menten elájulok.

Szeret. Istenem, szeret engem - ismételgettem magamban, miközben úgy éreztem a szívem ki tudna ugrani a helyéről.

- Soha egyetlen más nő sem érdekelt mióta ismerem. Tudom, hogy egy idióta vagyok Camille miatt, de nem is vagyok biztos benne, hogy történt valami vele. Lehet, hogy csak ő állítja, nem tudom. De Ninához hozzá se értem. Képtelen voltam rá, csak Kristent akartam idegesíteni vele, de soha egyetlen más nő sem érdekelt. Csak őt szeretem - mondta ki Rob, és végre teljesen mértékben biztos voltam a döntésemben. . . . .

El is léptem az ajtóból mielőtt Rob észrevenne, és visszasurrantam a szobánkba.

Nem sokkal később jött be Claire.

Nem mondott semmit, elég volt az arcomra néznie. Csak megölelt, és sok szerencsét kívánt estére. És a kezembe nyomott valamit. Egy kulcsot rajta egy számmal.

- Szerintem tudni fogod mit kezdj vele, és hogy melyik szobát nyitja - mondta a számra célozva Claire.

- Na jól van indulás, Rob már lent vár - mondta és a lépcső felé indultunk, aminek az alján Rob várt rám. És nemcsak ő, hanem Tom is ahogy ígérte, a lányok, a fiunk és Richard.

De engem csak egy valakinek a tekintete érdekelt. Az övé. Amint megpillantott, és én is őt, semmi más nem létezett. Láttam rajta, hogy tátva maradt a szája, és ez elégedettséggel töltött el, ahogy engem is az ő látványa, hiszen fantasztikusan nézett ki.

Amint leértem mellé, felém nyújtotta a kezét, és kezet csókolt, mint egy régimódi úriember.

- Gyönyörű vagy - mondta ámulattal és szerelemmel a szemében, amit ismét ott láttam csillogni a tekintetében.

- Te is remekül nézel ki - mondtam neki.

- Olyan szépek vagytok - dőlt Claire Richard vállára, miközben végignézett rajtunk.

- Gyerünk haver, egy puszit anyáéknak, hogy leléphessenek - mondta Tom Rickynek.

Egy -egy puszit és ölelést adtunk a mi kincsünknek, elköszöntünk tőlük és elindultunk. Az este felé, amikor remélem minden megváltozik . . .

Amikor megérkeztünk a csodás szállodához, ahol az estet tartották csak ámultam. Csodaszépen fel volt díszítve, vörös szőnyeg a bejárat előtt.

Rob átsietett hozzám és kisegített a kocsiból, felém nyújtotta a karját. Belékaroltam, így mentünk be.

Kissé zavarban is voltam, bár nem értettem az okát, de minden szem rögtön ránk szegeződött, amikor beléptünk.

Egy idősebb férfi lépett oda hozzánk és fogott kezet Robbal.

- Lám, lám örülök, hogy itt vagytok. Édesanyád mondta, hogy ezúttal te képviseled őt, Rob.

- Igen, így van - mondta Rob.

- Kristen, ő itt Mark Vilmer ő az elnöke ennek az alapítványnak.

- Nagyon örülök - mutatkoztam be.

- És a kisasszony? - kérdezte Robtól Mark, de rajtam volt a sor, hogy átvegyem a szót.

- A menyasszonya vagyok, Kristen Stewart - mutatkoztam be Marknak . . . . . . .