38.fejezet

Sziasztok! Itt is az új év első fejezete. Hát nagy nehezen, de megszületett mit is akarok :D hozzáteszem teljesen mint amit eddig, ennek talán ti örültök jobban :D hogy miért az majd kiderül,sőt talán már ebből is :D Meglátjuk, de tartogatok még ezt azt, és csak, hogy kicsit rontsam is örömöt :D lesz még egy NAGY balhé majd :D bizony, ez van sajna, mivel előbb utóbb ennek is vége, kellene fog majd, de annyira ne szaladjunk előre. Addig olvassátok ezt, kissé gonosz voltam, de talán még jobban várjátok majd a következőt. Bár abban sosem volt hiba. Köszönöm szépen a komikat mindenkinek, és hogy ismét itt vagytok. Köszi Csibinek is a segítséget. Jó olvasást, pussz: Liz

38.fejezet



/Rob/



- Ez a ti szobátok -mondta anya, mi nem igen jutottunk szóhoz.

Rögtön ellenkezni kezdtem volna, sőt Kristen is.

Nem tudom anya, hogy gondolta. Főleg a tegnapi veszekedésünk után, hogy képesek leszünk egy szobában aludni, sőt egy ágyban.

Tényleg ennyire kínozni akarnak? Képtelen lennék elviselni a közelségét. Igaz így is úgy is el kell egy hétig, de még az is, hogy egy ágyban kelljen aludnunk? Az maga lenne a pokol.

Ilyen közel hozzá, érezni őt ismét, és közben tudni, hogy hozzá sem érhetek. Mindennek tetejében ismét a világ legnagyobb csodájával ajándékoz meg. Ismét apa leszek.

Annyi minden kavarog a fejemben ebben a pillanatban, hogy a fejem is megfájdul a sok kusza gondolattól. Sürgősen el kell mennem egy kicsit, nem bírom itt. Át kell gondoljak mindent - gondoltam magamban, miközben Kristen ellenkezni kezdett a közös szoba ellen.

Úgy tűnik hiába, mert anya hajthatatlan.

- Jót fog tenni nektek ha egy kicsit közel lesztek egymáshoz. Te is legalább tudsz vigyázni Kristenre. Most még jobban oda kell figyelni rá - célozta nekem anya.

Ebben igaza volt, én is ezt akarom. Vigyázni rá és a babánkra is, amíg meg nem születik. De ehhez nem feltétlenül kell összezárniuk vele egy szobába. Meg fogok őrülni ez alatt az egy hét alatt.

- Semmit nem kérünk, amit ti nem akartok, csak egy szobában alszotok. A többi a ti dolgotok. Mi csak reméljük, hogy átgondoltok mindent és a végén ismét együtt lesztek. Magatok és a gyerekek miatt is - mondta anya és ránk csukva az ajtót magunkra hagyott minket.

Krisszel elmerültünk egymás tekintetében, és szerintem neki is anya iménti mondatai jártak a fejében.

Mit meg nem adnék, ha csak ennyin múlna. Ha igaz lehetne.

De minek áltassam magam? Ő sose fogja elhagyni a férjét, mindig is közénk állt, és ezután is fog. Ha bármikor összevesznénk a végén mindig hozzá rohanna vissza. Na igen, én idióta meg egy másik nő ágyába - ahogy ő is mondta.

Mi értelme van akkor ennek? Hiába volt régen szép és jó minden. Annak vége. Egyikünk sem bízik a másikban, állandóan félreértések hadai állnak, állnának közénk.

Csak két dolog van ami, összeköt minket. Ricky és a baba, akit Kristen most vár.

Akármennyire is szeretném, el kell fogadjam, hogy ennek már régen vége, és nem lehet helyrehozni. Csak kiélvezem ezeket a napokat, amíg a közelében lehetek, meg a fiammal, próbálok vigyázni rá és a születendő gyermekünkre.

Nem is igen akarok mást, nemcsak ő, már én is belefáradtam ebbe. Ennek sosem lesz jó vége. . . . ..





/Kristen/


Nem tudom min gondolkodott el ennyire Rob, de nagyon elmerült a gondolataiban. Talán azon amin én? Rajtunk? Bár szerintem már nincs is olyan, hogy mi. Talán soha nem is lesz.

Annyi minden van, és lesz is, ha úgy döntök adok még egy esélyt neki. Na és ki tudja ő akarja e? Lehet, hogy jó ez így neki. Bármikor láthatja a gyerekeit, és közben azzal, vagy azokkal kavar, akikkel csak akar. Nem tartozik számadással senkinek.

Már semmiben sem vagyok biztos, ami őt illeti.

Néha úgy érzem, abból ahogyan rám néz, hogy még mindig ugyanúgy szeret, és akar engem. Máskor pedig, többnyire mikor veszekszünk, hogy ennek semmi értelme így, hogy már egyikünk sem bízik a másikban.

Így tényleg nem tudom mit kéne tennem. Ő még azt sem tudja, hogy Steve-vel elválunk. De vajon változtatna ez valamin? A szerelmen kívül, amit még mindig iránta érezek, még mindig ott van a bizonytalanság, a sok kétség, főleg a női miatt.

Erről rögtön eszembe jutott Camille. Ki tudja lehet, hogy még találkoznak is, amíg itt vagyunk. Még akkor, amikor Rob elméletileg utoljára látta a reptéren, nem tűnt úgy, mintha annyira ellenére lenne a dolog. Végül is le is feküdt vele. Hiába próbálnék hinni neki, hogy csak vele lépett félre, már nemigen tudok hinni neki, és azért ez sem kis dolog. Ha akkor össze is vesztünk éppen, ez nem azt jelenti, hogy rögtön másik nőhöz rohanjon.

Igyekeztem kizárni a fejemből ezeket a keserű emlékeket, de erről a helyről, Londonról, most csak ezek jutottak eszembe.

- Nem muszáj itt maradnod, ha nem akarsz - hallottam valahonnan a távolról Rob hangját, ami visszatérített a közös szobánkba.

- Majd én Rickynél alszom, anyának nem kell tudnia - ajánlotta.

Kicsit elgondolkodtam ezen, és totálisan ellentmondva az iménti és minden vele kapcsolatos gondolatomnak adtam neki választ.

- Nem kell, szeretném ha maradnál - mondtam ki, még magamat is megleptem, de őt, akinek ezek hallatára, mintha ismét a szerelem szikrája lobbant volna a szemében.

Visszaszívni már nem tudtam az előbbieket, így marad a közös szoba. Ez még annyira nem is rémített volna meg, mint a közös ágy. Ezután mindkettőnk tekintete egyszerre tévedt és ragadt meg az említett bútordarabon.

Legszívesebben elmenekültem volna innen, és mérges is vagyok Claire-re, amiért ilyen helyzetbe hozott minket. De végül is mindennek megvan az előnye. Kiderül, hogy tudunk meglenni ismét ilyen közel egymáshoz, még ha számomra pokol nehéz is lesz.

Akármennyire igyekszem nem mutatni, iszonyatosan hiányzik. Részben ezért is rémít meg az egész. Hirtelen eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor az övé voltam. Ha akkor nem is csak ketten voltunk. De nem alapozhatunk csak a szexre, ami mindig jól ment nekünk. Nekem ez nem elég. De a szerelemhez bíznom is kellene benne. Annyi titok és félreértés állt már közénk, hogy nem tudom képes lennék- e erre, hogy Rob akarná- e, és még sok hasonló kérdés motoszkál bennem, amikre nem tudom a választ.

- Pakolj csak ki nyugodtan, addig megnézem Rickyt - mondta Rob egy hosszas pillantás után, majd kiment a szobából.

Rögtön amint egyedül maradtam az ágyra roskadtam és a kezembe temettem az arcom. A gondolataim eltévedt meteorként keringtek a fejemben, és fogalmam sem volt mit tegyek.

Adnom kellene még esélyt kettőnknek? Sőt immár négyünknek? - gondoltam a méhemben növekvő kis csöppségre.

De vajon Rob akarná? Vagy jó ez az élet így neki? Hogy bármikor láthatja a gyerekeit ezenkívül semmi más kötelessége nincs velem szemben, és akárkivel együtt lehet? - gondoltam itt Ninára, arra a Camillera és még ki tudja hány nőre.

Miközben ezeken gondolkodtam, és a kezem továbbra is a pocakomat simogatta eszembe jutott a pillanat, amikor elmondtam Robnak, hogy terhes vagyok. Akárhogy is állnak a dolgok köztünk, életem egyik legboldogabb percei voltak. Főleg, amikor Rob azt az egyetlen szót kimondta.

Akkor biztos voltam benne, hogy a picinek mondja, miközben akkor ő is a hasamat simogatta. Mégis most reménykedek benne, hogy részben nekem is szólt?

Sokszor az ilyesféle gondolataimnál megkérdezhetném magam, hogy mi a fenét áltatjuk magunkat? Akármennyire is próbálom tagadni, legalább magamnak valljam be, hogy még mindig szeretem Robot. Jobban, mint az életemet. Ezért is rémít meg ez annyira, ezért félek ismét belevágni ebbe. Tőle félek. Nem akarok ismét szenvedni.

Legszívesebben most elsírtam volna magam. A fenébe is, fogalmam sincs mit akarok. Csak boldog lenni. A gyermekeimmel, és Vele.

Elég Kristen! Ideje tenned is valamit ezért. - mondtam magamnak, és döntésre szántam el magam. Ha tényleg boldog akarok lenni, kockáztatnom kell. Még mindig él bennem egy kis remény, hogy ő is szeret engem, és nem csak, mint a gyerekei anyját, és egy nőt, akivel jó a szex. Nem csak ennyi akarok lenni neki. Hanem ugyanaz, aki régen. Mikor annyiszor elmondta, és tettekkel bizonyította, hogy szeret.

Meg kell tudnom, van- e egyáltalán egy kicsi esély rá, hogy mindent rendbe hozzunk. Persze ehhez nem csak én kellek. Ez az, ami megrémít. Tudom, láttam milyen volt az utóbbi időben Olyan, mint amikor megismertem. Hiszen együtt van Ninával.

Nina. Mi van, ha már nem akar engem? Vagy az a nő nem akarja elengedni őt? - és még hasonló ijesztőbbnél ijesztőbb kérdések zakatoltak bennem, harcot vívva a másik énemmel, aki azt harsogja próbáljam meg.

Mit tegyek? - kérdeztem magamtól szinte kétségbeesve.

Akkor lepődtem meg, amikor valaki válaszolt a kérdésemre, amit ezek szerint hangosan is kimondtam.

- Tisztázzatok mindent. A fiam szeret téged - állt az ajtóban Claire. - Olyan makacsak vagytok mindketten. Itt ez a sok félreértés, és csak annyi kellene hogy megbeszéljétek. Abba egyikőtök sem halna bele. Boldogok lehetnétek. Feleslegesen szenvedtek. De a fiam is ugyanolyan makacs, mint te. - mondta Claire miközben bejött és leült mellém.

- És ha mégsem?

- Ezt könnyen megtudhatjuk. De meg kell ígérned valamit kicsim - nézett rám komolyan Claire.

- Mit?

- Ha bebizonyítom, hogy a fiam ugyanúgy szeret téged, ahogy te is őt -hiába is próbálod tagadni - jegyezte meg mellékesen - akkor megbocsátasz neki, mindent megbeszéltek és adsz neki még esélyt. Ő is sok mindent félreért és nem tud veled kapcsolatban. Ígérd meg kicsim! - kérte Claire, és most féltem igazán. Egy olyan ígéretet tenni, amit nem tudom, hogy be tudok- e tartani.

- Ígérem! - mondtam ki végül, ezzel együtt én is döntöttem.

Eszembe jutott a Steve- vel való beszélgetésem, és a film. Annak is a vége, javarészt rajtam múlik. Hogy a szerelmesek boldogok lesznek- e? Lehet, hogy elhamarkodott ígéret volt, és szinte rettegek mi sül ki ebből, de már késő. Végre döntöttem.

Claire is látta rajtam, hogy végre elszántam magam.

Eszembe jutott, hogy Rob még nem tudja, hogy Steve és én elválunk. Ezzel együtt az, hogy ő azt hiszi, hogy Tylerhez is van valami közöm. Ennek a gondolatára rögtön elbizonytalanodtam, de Claire ezúttal nem hagyta, hogy visszatáncoljak.

- Ne félj kicsim. Minden rendbe jön. Tisztázzátok a dolgokat, épp itt az ideje, hidd el nem bánod meg.

- Remélem - mondta nem kicsit idegesen, és rögtön Claire-t kérdeztem, hogy értette azt, hogy bebizonyítja a fia még szeret engem.

- Egyrészt ezt nem nekem, hanem annak a mamlasz fiamnak kellene. De mivel ő is olyan csökönyös szamár mint te, nekem kell lépnem. A ma estét szépen eltöltjük együtt, az unokámmal, ti itt alszotok, együtt - tette hozzá Claire, aminek a gondolatára ismét elfogott az idegesség. - Holnap pedig ti ketten elkísértek engem.

- Mi? Hová? - kérdeztem. Nem akartam újabb meglepetést.

- Lesz a város egyik szállodájában egy jótékonysági est, ahová, mint minden évben el szoktam menni. Nemes célért, és jó hangulatú partik szoktak lenni. Elmegyünk, és jól érzitek magatokat. Sőt azt hiszem, idén jobb lenne, ha csak ti képviselnétek engem - tűnődött Claire, majd egy huncut mosolyt villantott. Alig akartam elhinni, hogy ilyenekre képes. Komolyan, mint egy kerítőnő.

- Mi értelme ennek Claire? Rob biztos nem jönne, és nem akarom, hogy kényszerítsd rá.

- Hidd el menni fog. Ezt bízd rám. Főleg, ha megtudja, miért. Bár lehet, hogy sejti. Minden évben el szoktam erre a rendezvényre menni, ahol felajánlott tárgyakra, ékszerekre és más dolgokra licitálnak gazdag emberek, és a bevételt egy olyan alapítvány kapja, akik a magányos anyákat támogatják, akiknek senkijük sincs, mégis mindent szeretnének megtenni, hogy a gyermeküket felnevelhessék. Több ilyen otthon féleség is van itt Londonban, rendszeres támogatókkal.

- Én . . . nem tudtam, hogy ilyesmiben részt veszel - mondtam csodálkozva, ugyanakkor tisztelettel tekintve Claire-re. - Ez nagyon szép tőled. Ha másért nem is, ezért mindenképpen szeretnék elmenni.

- Örülök. Hidd el, Rob is veled fog tartani, és oda már nem akárhogy mész - tette hozzá.

- Nem értelek . . . . .

- Addigra már tudni fogod, amiben most kételkedsz - mondta Claire. Bebizonyítom neked, hogy fiam szeret téged. Utána minden rajtad múlik. Felejts el mindent, és csak a jövőre koncentrálj. Adj még egy esélyt magatoknak - mondta Claire, felállt mellőlem és a kavargó gondolataimmal magamra hagyott.

Egek mibe keveredtem. El sem hiszem, hogy Claire ilyenekre képes, és hogy engem is belerángat. De mi van, ha igaza van? Ha csak ennyi kell, hogy mindent tisztázzunk? Mégis félek ettől, főleg attól a dologtól, amire mindennél jobban kíváncsi vagyok. Hogy Rob szeret- e még?

Egy kis időre félretettem a félelmeim, a gondolataimat a holnapi nappal és a döntésekkel kapcsolatban. Ahogy Claire is mondta, a ma estét velük, és a fiammal akarom tölteni.

Felkeltem és a fiam keresésére indultam. Rob még mindig vele volt. Nem is akárhol. Éppen fürdette őt. Lizzy az ajtóban leskelődött ezért bukkantam rájuk. Nem volt teljesen csukva az ajtó, és amint látta, hogy mellé settenkedek átengedte nekem a helyet.

A szemem elé táruló látványra teljesen elérzékenyültem. Azt az egyet sosem tagadhatom, hogy Rob imádja a fiát. És ő is odáig van az apjáért.

Ricky, mivel imád pancsolni, éppen azon munkálkodott, hogy ő is megfürdesse az apját. Aki láthatólag nem igen bánta, hogy lassan több víz lesz rajta, mint Rickyn. Őszinte és boldog mosoly látszott az arcán, ahogy a fiával foglalkozott.

Nem is tudom meddig figyeltem őket, talán túl soká, mert le is buktam. Nem is Rob volt, aki észrevett, hanem Ricky. Rögtön felém nyújtózott. Robnak ekkor tűnt fel, hogy sunyiban figyeltem őket. Felém lépett Rickyvel és átadta őt nekem.

Rögtön egy puszit adtam édesen kacarászó kisfiam arcára, majd ismét Robra néztem. Semmit sem tudtam, bármennyre szerettem volna, kiolvasni a szeméből.

- Szerintem már kész a vacsora, lemegyünk? - kérdezte Rob.

- Persze - válaszoltam neki, és a lépcső felé indultunk .

Vic éppen ekkor indult felfelé.

- Pont titeket kerestelek, vagyis a kisherceget - mosolygott Rickyre, és átkérte tőlem.

Ő etette meg Rickyt, majd felvitte a szobájába. Utána mi is megvacsoráztunk. Ekkor jött csak a fekete leves.

Claire elővezette a terveit holnapra Robnak. Én rá sem mertem nézni, amikor elmondta neki, hogy velem kell mennie arra az esélyre. Teljesen biztos voltam benne, hogy ellenkezni fog, és még az ötletet is utálni fogja. Ezért is lepődtem meg, amikor simán beleegyezett.

- Rendben anya - mondta Rob, de nem nézett rám.

- Végre, akkor délelőtt elmehetünk vásárolni - mondta óriási lelkesedéssel Lizzy, miközben az én reakciómat várta.

Én nem voltam éppen oda az ötletért.

- Rob te is jössz! Rickyt is visszük, jó kis családi program - mondta Lizzy.

- A vásárlásban semmi családi nincs. Tudod, hogy utálok órákat ruhák között tölteni - bosszankodott Rob, és örültem, hogy ez aggasztja, nem pedig az, hogy velem kell töltenie az időt. De persze mint mindig LIzzyvel most sem lehet ellenkezni.

Hirtelen a csengő hangja a zavarta meg a holnapi program megbeszélését, és Richard ment ajtót nyitni.

- Majd elhívjuk Tomot is - mondta Lizzy csillogó szemmel, gondolom nem véletlenül.

Mivel többnyire csak én meg Rob voltunk a téma, nem tudom, hogy ők, hogy állnak Tommal. De az előttünk álló napoknak hála, bőven lesz időnk beszélgetni.

- Hová hívtok? - halottuk meg pont az említett hangját és belépett a konyhába Tom.

- Semmi jóra ne számíts haver - mondta neki Rob, mire Lizzytől egy rosszalló pillantást kapott.

- Vásárolni holnap. Kris és Rob mennek el a szokásos jótékonysági estre, amire anya szokott - mesélte neki Lizzy, miközben Claire Tomnak is megterített, hogy velünk vacsorázzon.

- Ez jó ötlet. Végre valami -csapta össze a kezét Tom, amiért ezúttal én és Rob néztünk rá nem valami szépen. Rögtön meg is húzta magát.

Nagyon hangulatosan telt a vacsora. Claire mesélt erről az egész jótékonysági dologról, ilyenkor néha akaratlanul is Robra pillantottam, akinek - először nem értettem miért- tükrözött többnyire fájdalmat a tekintete. Utána rájöttem.

Hiszen az alapítvány az olyan anyákat segíti, akiknek nincs ott a baba apja, hogy segítsen, és egyedül nevelik a gyereküket.

Tudtam, miért érzi ezt. Szerettem volna megvigasztalni, és elmondani neki, hogy semmi oka már ez miatt bánkódni. Ami régen történt, nem csak az ő hibája volt. Végül is nem maradtam egyedül. Annak már vége, és legalább azt tisztáztuk, hogy akkor mit, miért tettem. Mégis megértettem, ha feleslegesen is miért tűnt Rob tekintete olyan fájdalmasnak.

Az már tényleg a múlt. Tudja, hogy Ricky a fia, és imádják egymást. Másodjára pedig már nem követem egy ugyanezt a hibát, és megadom neki a lehetőséget, hogy az első pillanattól fogva mellettem és a baba mellett lehessen, hogy ne maradjon ki semmiből.

Azok után, hogy megbeszéltük a holnapi programot is, átmentünk a nappalba, vagyis csak Lizzy, Rob és Tom. Richardék felmentek a szobájukba, és én is szerettem volna lezuhanyozni.

Elköszöntem Tomtól, és az emelet felé indultam.

Előtte még vetettem egy pillantást a pici fiamra, aki nem aludt még, sőt Vic- kel nagyon lekötötték egymást. Még egy pillantást vetettem rájuk, majd a szobánk felé indultam. A szobánk. Te jó ég, ezt még kimondani is furcsa. Hát még milyen lesz nemsokára, mikor egy ágyban kell aludjunk.

Hála a korábbi beszélgetésnek Claire- rel, még mindig nem csomagoltam ki. Nem is volt most sok kedvem hozzá, így csak valami pizsama szerűt vettem elő. A szokásos darabokat csomagoltam, és mivel LA elég meleg hely, hát nem éppen szoktam beöltözni, de ahogy most végigpillantottam a hálóingemen, a pokolba kívántam a csöpp kis darabot. De mivel vesztemre a legtöbb ilyen, nem volt más választásom. Hiszen mikor csomagoltam eszembe sem jutott, hogy Robbal kell egy szobán, sőt egy ágyon osztoznom.

Fogtam a hálóingem és a fürdőbe mentem. Most zuhanyzós kedvemben voltam, ledobáltam a ruháim, és a jó meleg vízsugár alá álltam. Hihetetlenül megnyugtató volt, ahogy a forró víz cseppjei végigfolytak a bőrömön, kissé engem is ellazítva.

Lemostam magam, a hajam is megmostam, de mikor kilépni készültem a kabinból ismét furcsa dolog történt velem. Ismét megszédültem. Az utóbbi időben szinte már nem is jelentkezett az állapotomnak ez a tünete, de most pont rosszkor.

Amikor léptem ki, akkor szédültem meg, de a mosdó szélét már nem tudtam megfogni, és a szőnyegen is megcsúsztam. A következő pillanatban pedig hirtelen minden elsötétült előttem, azt hiszem még volt annyi erőm, hogy Robnak kiabáljak, remélve, hogy meghallja . . . .




/Rob/



- És mi a terved? - kérdezte Tom rögtön miután Kristen is felment az emeletre.

Legszívesebben utána mentem volna. Még mindig alig hiszem el, hogy itt van, ilyen közel. Mégis olyan messze.

- Milyen tervem? - kérdeztem vissza Tom előbbi kérdésére.

- Hogy visszakapd Kristent? Gondolom akarsz tenni valamit?

- Nem - válaszoltam természetesen, ami úgy tűnik csak nekem volt az, mert erre majdnem mindketten nekem estek.

- Egek, mi a fene van veled tesó? Azt ne mond, hogy itt lesztek összezárva, sőt egy ágyban is, és semmit sem akarsz tenni, hogy visszakapd?

- Miért kellene? Még mindig a férjével van. Igen, tőlem vár gyereket ismét, de ez semmin sem változtat. Meg ki tudja mi van, vagy lesz vele, meg azzal a másik hapsival.

- Ugyan Rob, nem lehetsz ekkora idióta. Neked kellene teperned haver, te csaltad meg! - mondta ki az igazat kíméletlenül Tom.

- Azért ő sem szent. Honnan tudjam nincs- e együtt a férjével is? Végül is házasok. Ja, és te nem láttad milyen édesen andalogtak a szigeten a parton Tyler rel.

- Hülyeségeket beszélsz. Nem másztak egymásra, vagy igen?

- Nem, de . . . .

- Semmi de. Egyébként előtte veled volt együtt, azt hiszem nem is akárhogy, hanem jóformán az egész stáb szeme láttára. Mit éreztél akkor?

- Most komolyan az én szexuális életem tárgyaljuk ki? - kérdeztem már egyre idegesebben.

- A tiédre én nem vagyok kíváncsi - mondta a szokásos idióta vigyorával és Lizzyre kacsintott.

- Az egy dolog, ami akkor történt. A kémia mindig is jól működött köztünk. De én ha akarnék is, nem csak szexet akarok tőle. Azt akarom, hogy teljesen, csakis az enyém legyen. De valljuk be erre kicsi az esély, így eleget teszek anya kéréseinek, vigyázok Kristenre, a gyerekeimre, de a többi már felesleges lenne. Szóval ha lehet ezt zárjuk le - kértem tőle és Lizzytől is. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ütik bele az orrukat az én dolgaimban.

Lizzy éppen erre akart mondani valamit, de ekkor, mintha Kristen hangját hallottam volna. De nem csak én Tomék is. Egyszerre pattantunk fel. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, de ha Tomék is, akkor csak nem hallucinálok.

Rögtön rossz érzésem támadt, és felrohantam az emeletre. A fürdőbe, ahol Kristen zuhanyozott. Mikor benyitottam nem az a látvány fogadott, amire számítottam.

- Kristen? Istenem mi történt? - kérdeztem szinte kétségbeesve, mikor a földön ájultan fekvő Kristen mellé térdeltem.

Hiába szólítottam, nem akart magához térni.

Még mindig vizes volt a teste, amit egy törölközővel betakartam és a karjaimba emeltem. Lizzy rögtön elrohant anyuért, aki szintén nem értette, mi történt.

A szobánkba vittem és ágyra fektettem. Lizzy addig hozott egy alkoholos vattapamacsot, ami Kristen orra alá tettem, hátha az segít.

- Kicsim, mi a baj? Ugye semmi baja nem lesz? És a baba? - záporoztak belőlem a kétségbeesett kérdések.

- Nyugodj meg fiam, nem lesz semmi baj - mondta anya, de nem sokat segített.

Akkor nyugodtam meg talán egy kicsit, amikor Kristen kezdte kinyitni a szemét.

Én még mindig a kezét fogva szorosan mellette ültem. Egy milliméternyit sem akartam eltávolodni tőle.

- Mi történt Kristen? - kérdeztem tőle, amikor úgy láttam magához tért.

Csak aggódást láthatott a tekintetünkben.

- Nem tudom, én csak . . . . megszédültem, utána már nem tudtam megkapaszkodni, és meg is csúsztam - mondta. - Ritkán szoktam rosszul lenni, sajnálom nem akartalak megijeszteni titeket.

- Hogy érzed magad? Jobb lenne ha hívnánk egy orvost fiam, neki és a babának - mondta anya.

- Jól vagyok, de . . . . - habozott Kristen. Volt egy olyan érzésem nem akarja a frászt hozni rám, ránk, de ő is biztosra akar menni, bár szerencsére nem a hasára esett, és nem is érzett fájdalmat, csak a fejét verte be kicsit.

- Rögtön felhívom az orvosom - mondta anya és már ment is.

Nem tudom lehet, hogy repülővel jött a doktor, akit mi is jól ismerünk, anya mindannyiunkat nála szült, és tényleg nagyon jó orvos. Kért pár percet Kristennel, hogy megvizsgálhassa.

Még mindig Kristen kezét fogtam - jöttem rá, amikor fel kellett volna kelnem mellőle, de nemigen akartam. Kissé bizakodva is, hiszen nem rántotta el a kezét, sőt szorosan fonta össze ujjait az enyémmel.

Mégis el kellett szakadnom tőle, de az ő érdekük, és anya vele maradt. Szerencsére nem kellett sokat várni.

Akkor nyugodtunk meg igazán mindannyian, mikor a doktor közölte, hogy szerencsére a babának semmi baja, csak Kristennek kell óvatosabbnak lennie.

Igaz csak véletlen volt, hogy pont akkor, de ezek után nem fogjuk magára hagyni, hiszen ha bármikor ismét elájul, vagy szédül. . . . erre nem is akartam gondolni.

Részben ez az állapota miatt természetes is - mondta az orvos, aki a pihenés mellett az eddigi vitaminokat is ajánlotta, hogy szedje Kristen, amiket a másik orvos írt neki fel. És ha visszamegyünk LA- be az ottani orvosát is meg kell látogatnunk úgy is, de ez a biztos.

Anya kikísérte az orvost, én rögtön Kristenhez mentem, aki már felvette a hálóingét és épp visszafeküdni készült.

Rögtön mellé siettem és segítettem neki. Betakartam és leültem mellé.

- Ne haragudj! - mondta és nem értettem miért.

- Nem a te hibád, előfordul, hogy rosszul vagy. Csak nagyon megijedtem - vallottam be.

- Köszönöm - mondta Kristen, és ezúttal ő fogta meg a kezem.

A szeme gyengédséget tükrözött felém, és szeretetet. Vagy szerelmet? Nem tudom eldönteni, de nem ringatom magam hamis illúziókba.

Az egyik kezem fogta, a másikat a hasára simította.

- Pihenj, itt maradok veled.

- Menj zuhanyozz le, és öltözz át, addig én maradok - lépett be Lizzy Tommal.

- Rickynek is adj egy puszit hiányolt titeket - mondta Lizzy, és erre Kristen is felkapta a fejét. Láttam rajta, hogy rögtön rohanna hozzá.

Akármennyire sem akarok most elmozdulni innen, inkább én megyek. Ő pihenjen. Nem nagyon tetszett neki, de nem vitatkozott.

Lizzy és Tom addig mellette maradt. Vic elaltatta Rickyt, lefektette az ágyába. Bementem hozzá, és jó éjt puszit adtam neki, közben pedig hálát a sorsnak, hogy ők itt vannak nekem.

Utána én is elmentem villámgyorsan lezuhanyozni. Magamra kaptam egy pólót és a szokásos pizsamának használt bokszert és a hálónk felé siettem.

Ekkorra már csak Lizzy volt Kristen mellett, aki időközben elaludt.

Lizzy felállt és egyedül hagyott bennünket. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel őt, feküdtem le mellé. Elaludni nem igen bírtam, inkább őt néztem.

Gyönyörű mint mindig. Mérhetetlen vágyat éreztem, hogy a karjaimba vonjam, és szorosan magamhoz öleljem, de nem akartam felébreszteni, és volt egy olyan érzésem, nem díjazná, ha reggel a karjaimban ébredne.

Nem tudom mennyi idő telt, mire el tudtam szundítani. Olyan mélyen nem aludhattam, mert Kristen mozgására lettem figyelmes magam mellett, a szemem pedig már arra nyitottam ki, hogy szorosan hozzám bújik, egyik karja átöleli a derekamat, fejét pedig a mellkasomra hajtja, és édesen alszik tovább.

Az érzések, amik ebben a pillanatban elöntöttek, szinte leírhatatlanok voltak. Öröm, boldogság, és határtalan szerelem.

Karommal szorosan magamhoz vontam, és vele a karjaimban ért az álom . . . . .


/Kristen/


Óvatosan másztam ki Rob karjaiból reggel. Nem kicsit lepődtem meg , amikor a karjaiban ébredtem. Szorosan magához ölelt, mint aki sohasem akar elengedni. Ekkor éreztem igazán teljesnek, és boldognak magam. De minden álom véget ér egyszer.

Bármilyen jó is volt a karjaiban, felkeltem mellőle. Legalább a fejem nem fájt már, és nem szédültem. Egy végtelennek tűnő pillantást vetettem felé és halkan a folyosóra léptem.

Hálás vagyok neki, és boldog, hogy ennyire törődik velem, és mellettem van. Főként a karjaiban töltött éjszaka után. Hosszú idő után, talán most éreztem igazán boldognak magam.

- Már fent vagy kicsim? Pihenned kellene. Rob? - kérdezte Claire, mikor beléptem hozzá a konyhába.

- Még alszik.

- Sejtettem, nagyon aggódott értetek este. Olyan édesek voltatok az előbb - csúszott ki Claire száján hirtelen és kellett egy kis idő mire leesett mire mondta.

- Megnéztem alszotok- e még, és olyan szépek voltatok egymás karjaiban - mondta mosolyogva és reménykedve Claire.

Válaszolni nem tudtam rá, mert megjelent az ajtóban Rob.

- Nem kellett volna felkelned - mondta rögtön.

- Semmi bajom - mondtam neki, ekkor jelent meg Lizzy.

- Mi lenne ha reggeliznétek utána indulhatnánk?

- Hová?- kérdezte Rob.

- Hát vásárolni - jelentette ki természetesen Lizzy.

- Nem megyünk - vágta rá rögtön Rob, mire én is kérdőn néztem rá.

- Neked pihenned kell, anya szerint pedig jobb lenne, ha este te mennél el.

- Jól vagyok Rob. Nem vagyok beteg csak terhes. Nem feküdhetek állandóan. Még hónapok vannak a szülésig. Semmi bajom, ha rosszul érezem magam szólok, és te is ott leszel - mondtam neki, mire láttam rajta, hogy kezdi belátni, hogy igazam van, de azért jólesett, hogy ennyire törődik velünk.

- Rendben- adta meg magát. - De ha csak egy kicsit rosszul is vagy, szólsz. Ígérd meg Kristen.

- Megígérem - mondtam neki.

Oké, akkor nyomás a reggeli és indulunk - adta ki a parancsot Lizzy.

Megreggelizünk, én rögtön Rickyhez mentem. A karjaimba vettem és felöltöztettem. Lizzy segített, utána átadtuk a kisherceget az apukájának amíg én is felöltöztem. Claire és Richard is velünk jöttek.

Az egyik közeli bevásárlóközpontba mentünk. Rob, Ricky és Richard a gyerek- és játékboltok felé vették az irányt, mi nők pedig Lizzy utasítására egy estélyi ruha üzlet felé.

Épp az üzlet felé mentünk, amikor véletlenül nekimentem valakinek.

- Elnézést, sajnálom - kezdtem el mondani az illetőnek, és amikor az arcára néztem a szavam is elállt.

- Kristen?

- Tyler? Mit keresel itt? - kérdeztem döbbentem, és a válaszát vártam.

Volt közben egy olyan érzésem, nem egy bonyodalom mentes napnak nézünk elébe . . . . .