És mivel manapság már mindenkinek van facebookja, akinek nincs hajrá :D mert oda teszek egy kis meglepit rögtön :) mégpedig új képeket a szereplőkről :) kértétek már a kissé megnőtt Rickyről is, valamint a két kedvencről :D Camille és Nináról, és a többiekről :) ha valakit netán kihagytam kiabáljatok :D szóval nyomás facebookra, oldalt látjátok a hozzá vezető utat :) Pussz: Liz
Kösziii ismét Csibinek!!! ♥
42.fejezet
/Kristen/
Ahogy eljutott a tudatomig mit is mondott a férfi, úgy éreztem összeesek.
Claire -ék épp ebben a pillanatban jöttek oda hozzám, és Richard tartott meg.
Nem tudom mennyi idő után voltam képes válaszolni a férfinak, aki a telefonban közölte velem, hogy mi történt Robbal.
- És . . . hogy van? Azonnal odamegyek. Jól van? Semmi baja, ugye? - kérdeztem, mintha nem is lettem volna magamnál.
- Súlyos sérülés érte. Valaki késsel támadt rá és szúrta le. De ne aggódjon hölgyem, a legjobb kezemben van. Épp a műtőben van, mindent kézben tartunk. Kérem értesítse a szüleit - mondta az orvos mielőtt letette.
Remegve ültem le a kanapéra és mondtam el a többieknek mi történt.
Claire és a többiek is rögtön elsápadtak, ahogy én.
- Nem lesz semmi baj kicsim, nyugodj meg, nem szabad idegeskedned - próbált megnyugtatni Claire, aki pont úgy, ha nem jobban aggódott a fiáért.
Richard hozta a kocsit és már el is indultunk. Lizzy jött velük, Vic vállalta, hogy addig vigyáz Rickyre, de amint tudjuk mi van Robbal, szóljunk neki. Ő ült mellém hátra, nem voltam éppen a legjobb állapotban.
A kezem és a gyomrom is egész úton remegett.
A félelem jeges hullámként kúszott végig rajtam, miközben a fülemben csengtek az orvos szavai.
Leszúrták.
Édes Istenem, miért történik velünk mindig valami? Csak add, hogy semmi baja ne legyen - kérleltem és imádkoztam, hogy minden rendben legyen vele. Én is belehalnék, ha bármi baja lenne, a legrosszabbra gondolni sem mertem.
Végtelennek tűnő út után, ahogy megérkeztünk, futottam a kórházba a megadott emeletre.
Ekkor pillantottam meg a folyosón idegesen járkáló Tomot, aki szintén nem nézett ki valami szépen. Horzsolások és karcolások voltak az arcán és a karján is.
Mi a fene történt ezekkel? - kérdeztem magamban, de most nem erre voltam kíváncsi.
Rögtön hozzá rohantam, és ő a karjaiba zárt, amikor odaértem hozzá.
Elsírtam magam mikor magához ölelt és nyugtató szavakat súgott a fülembe.
- Mi történt? Hol van? Mi van vele? - záporoztak hozzá a kérdéseim és ekkor értek ide Claire -ék is.
- Mi történt Tom, a fiam?
- A műtőben van. Az orvos még nem mondott semmit.
- De mi történt, fiam? - kérdezte idegesen Richard is.
- Nem tudom. Néhány idióta alak jött a klubba és nem akartak szép szóval elmenni. Zaklattak néhány lányt és belénk is belénk kötöttek és azután olyan gyorsan történt minden. Az egyik előkapott egy kést és miközben dulakodtak, leszúrta Robot - mesélte Tom és csak még inkább kezdett elfogni a pánik és a félelem.
- A srácok?
- Ők is csak kisebb sérüléseket szereztek, de be kellett menniük a rendőrségre, én mindenképp Robbal akartam jönni - mondta Tom.
- Muszáj kerítenünk egy orvost - szakadtam el Tomtól és körbe pillantottam hol látok egy orvost vagy legalább egy nővért.
Éppen a műtök előtt voltunk, ahonnan egy ápolónő jött ki. Nem voltam épp a legjobb állapotban, talán ezért is sem voltam valami udvarias, amikor szó szerint megállítottam, de most semmi más nem érdekelt.
- Önök a beteg hozzátartozói? - kérdezte.
- Én a menyasszonya vagyok, ők pedig a szülei - válaszoltam a nőnek.
- Kérem, hogy van a fiunk? - jött oda mellém Claire és ölelte át a vállam és dőltem neki. Magamtól nem biztos, hogy képes lettem volna megállni a lábamon.
- Rögtön kijön egy orvos és válaszol önöknek. Nemsokára vége a műtétnek - mondta a nővér és ekkor nem bírtam tovább.
- Most akarjuk tudni, hogy van Rob. Mondja el, hogy van, nem akarunk az orvosra várni - mondtam szinte hisztérikusan, képtelen voltam uralkodni magamon.
- Pillanatok kérdése, erre csak az orvosa válaszolhat hölgyem, aki operálja a vőlegényét. Addig nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, nagyszerű kezekben van az úr. Ha gondolja hozok önnek egy nyugtatót .
- A hölgy nem szedhet nyugtatót. Állapotos - válaszolta helyettem a nővérnek Claire.
- Akkor még inkább nyugodjon meg, hogy ha kijött, mellette tudjon lenni, nehogy maga is rosszul legyen.
- Igaza van kicsim. Minden rendben lesz, tudod, hogy nem szabad idegeskedned. Gondolj a kicsire. A fiam erős, minden rendben lesz - mondta Claire és ismét sírva borultam ezúttal az ő nyakába, ő vigasztalt engem.
Pont ő, aki szintén annyira aggódott mint én, hisz a fiáról van szó.
- Sajnálom - mondtam valamivel később miután leültettek.
Lizzy hozott nekem egy teát, utána ő Tomhoz fordult.
- Neked is meg kellene nézetned magad, nem nézel ki valami jól - mondta neki Lizzy.
- Én jól vagyok - erősködött Tom.
Többet nem igen értettem a továbbiakból, mert szédülés fogott el. Rögtön mindenki rám figyelt. Még szerencse, hogy pont ültem.
- Mi a baj kicsim? Hívjak orvost? - kérdezte Claire.
- Nem kell - vágtam rá talán gyorsan is. - Mindjárt elmúlik.
Mélyeket lélegeztem és egyfolytában csak Robra gondoltam. A kezem a hasamra csúszott.
- Minden rendben lesz apával kicsim - mondtam a babának magamban, és egyfolytában az ajtót lestük, hogy mikor jön ki valaki.
Nem tudom mennyi idővel később, az időérzékem teljesen elveszett, végre kijött az orvos.
Egyszerre ugrottunk fel és léptünk oda hozzá és rohamoztunk meg a kérdéssel.
- Hogy van Rob?
- Nyugodjanak meg kérem. Úgy néz ki, hogy most már minden rendben. Súlyos sérülés érte a beteget. A szúrás majdnem a máját érte, de szerencsére nem így történt. Most már a nehezén túl van. Még az altatás hatása alatt van, meg kell várnunk hogy felébredjen, utána meglátjuk. De nem kell aggódniuk, erős a fiatalember, rendbe fog jönni, pihennie kell majd, és nem nagyon mozogni a sérülése miatt - mondta az orvos, és hosszú idő után ekkor éreztem talán egy kis megnyugvást.
- Kérem, mikor láthatjuk őt? - néztem szinte könyörgő szemekkel az orvosra.
- Rögtön átviszik egy magánszobába, de egyenlőre még nem mehetnek be hozzá - mondta az orvos, de mintha megeshetett volna rajtunk a szíve hozzátette.
- Rendben. Legfeljebb egy valaki, de csak pár percre. Utána, ha magához tér bemehetnek hozzá.
Rögtön Claire pillantottam, és mondani akartam neki, hogy ő menjen be hozzá, de megelőzött.
- Menj te kicsim.
- De . . .
- Menj csak. Tudom, hogy neked jobban örülne - mondta egy kisebb mosollyal Claire. - Nemsokára mi is bemehetünk - tette hozzá.
- Köszönöm - öleltem meg őt.
- Jöjjön velem Kristen - hívott magával az orvos egy szobába, ahol megvárhattam, hogy behozzák Robot.
- Honnan tudta a nevem? - szaladt ki a számon egy kérdés, ami hirtelen fogalmazódott meg bennem.
- A párja emlegette. Egyfolytában az ön nevét suttogta, mikor behozták és akkor is, mielőtt a műtőbe hoztunk. A barátját kérte meg, hogy vigyázzon önre, hogy ne izgassa fel magát, mert állapotos. Erről jut eszembe, ön, hogy van?
- Velem minden rendben.
- Ha bármiben tudunk segíteni szóljon. Maga se idegeskedjen, nem tesz jót a babának. Most már minden rendben lesz a párjával. Időben hozták be, és szerencséje is volt, ha lehet ilyet mondani a szúrással, mert ha egy kicsit arrébb érte volna . . . - hallgatott itt el az orvos, de ebbe bele se akartam gondolni.
Él, és csak ez a fontos. Most már minden rendben lesz.
- Köszönöm doktor úr.
- Nincs mit. Foglaljon helyet addig, rögtön lehozzák a beteget.
Így is tettem és vártam. Viszont pár perc múlva rögtön felugrottam, amint a betegágyon betolták Robot.
A szívem szakadt meg, amikor megláttam. A kötést rajta, ahogy a csövek lógnak ki a testéből, ahol az infúziót és a gyógyszereket kapja. Visszajött vele az orvos is, és egy nővér, mindent ellenőriztek. Ezután magamra hagytak. Rögtön mellé léptem, és megfogtam a kezét. Ismét úrrá lett rajtam a sírás. Nagyon fájt, így látni őt.
- Minden rendben lesz, de nem maradhat sokáig - lépett mellém az orvos.
- Tudom - mondtam halkan, és továbbra is Rob kezét szorítva felé hajoltam.
- Szeretlek édes. Szeretünk - suttogtam neki, miközben könnyek csorogtak végig az arcomon, majd Rob ajkaira hajoltam és egy csókot leheltem rá.
Majd akármennyire is fájt, ki kellett mennem. Pihennie kellett, és magához térnie az altatásból. Nekünk pedig a legpokolibb dolgot, amit mindig is utáltam. Várni.
Nem tudom mi volt velem, talán a terhesség is az oka, de ismét, vagy még mindig, sírva ültem le kint az egyik székre.
Előtte elmondtam, amit az orvos mondott, és, hogy mi volt Robnál. Láttam Clairen és Lizzyéken is, hogy aggódnak, kicsit hülyén is érzem magam a viselkedésem miatt. De nem tehetek róla. Bele is halnék, ha történne vele valami.
Lizzy oda akart jönni hozzám, de Tom megállította és ő lépett elém.
- Hé nyugodj meg, szépségem. Megígértem Robnak, hogy vigyázok rád. Ki fog nyúvasztani, ha magához tér és látja, hogy nézel ki. Hagyd abba a sírást. Ő sem örülne, ha így látna, tudod jól - mondta Tom és ezzel kezdett hatni rám.
- Tudom, de . . . .
- Elhiszem. De most már minden rendben. Inkább gyere menjünk, innod kellene valamit, addigra talán bemehetünk hozzá.
- Oké - adtam meg magam Tomnak, mire láttam, hogy Claire -ék hálásan pillantottak rá.
Tommal elsétáltunk a büfébe, ahol rám tukmált egy forrócsokit, egy szendvicset is. Nem gondoltam volna, hogy akár egyetlen falat is lecsúszik a torkomon, de jól esett. Talán a baba miatt. Miatta oda kell figyelnem magunkra, akármennyire is aggódom. Nem maradtunk el olyan sokáig, de mire visszaértünk, Robtól jött ki az orvos. Amint meglátott felém fordult és nekem is elmondta, azt, amit az imént Claire -éknek.
- Most már, ha gondolják bemehetnek hozzá, pár óra és magához tér az altatásból. De talán jobb lenne, ha reggel jönnének vissza, maguknak is pihenni kell, addigra szerintem magához tér.
- Én maradok - jelentettem ki határozottan.
- Pihenned kellene kicsim, reggel visszajövünk - mondta Richard, de hajthatatlan voltam.
- Ha gondoljátok én vele maradok, menjetek haza Rickyhez - mondta Tom.
Láttam Clairen, hogy ő is maradt volna, de hálás vagyok, hogy inkább ő ment el, hogy én maradhassak.
- Reggel jövünk kicsim. És most már ne aggódj. Tom, te meg vigyázz rá, ha bármi van rögtön telefonáljatok - utasította Tomot.
- Rendben.
Miután Claire -ék hazamentek, Tom maradt velem, bár neki is mondtam, hogy felesleges.
Az orvos megengedte, hogy ismét bemenjek Robhoz. Most sem reagáltam jobban mint korábban, de Tom is mellettem volt. Az ágya mellé húztam egy széket, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Leültem, a fejem mellé hajtottam az ágyra, miközben megfogtam a kezét. Tomot éppen keresték, így kiment telefonálni. Nem tudom talán a kimerültség miatt, de engem pillanatok alatt nyomott el az álom Rob mellett, miközben arra vártam, hogy ébredjen fel. . . . . . .
Hirtelen riadtam fel és azt sem tudtam, hol vagyok, csak bársonyos ujjak érintését éreztem az arcomon és mozgást magam mellett. És ahogy kinyitottam a szemem a világ legszebb szempárjával találtam szembe magam, aki mérhetetlen szerelemmel nézett. Ismét éreztem, hogy a könnyeim kicsordulnak, mialatt megvillantotta felém a mosolyát és nyugtatni próbált.
- Semmi baj kicsim - simogatta az arcom Rob, aki, fogalmam sincs mennyi ideje lehet ébren, de már nem tűnt olyan kábának.
- Istenem, még egyszer ne tedd ezt velem. Én azt hittem, hogy . . . . .
- Ne is gondolj ilyesmire. Csak rosszkor voltunk rossz helyen, de minden rendben lesz, szívem.
- Ez a szerencséd. Nem hagyhatsz magamra.
- Eszemben sincs kicsim. Annyira szeretlek - mondta halkan, és felém akart hajolni, ekkor láttam, hogy fájdalom suhant át az arcán.
- Rögtön hívom az orvost.
- Ne - mondta és a kezem után nyúlt, ahogy fel akartam kelni mellőle.
- Már kaptam fájdalomcsillapítót, nemsokára hat.
- Mióta vagy fent? Szólhattál volna.
- Olyan édesen aludtál, egyébként is haza kellett volna menned, így nem is tudtál rendesen pihenni. Vigyáznod kell magatokra, szerelmem.
- MI rendben vagyunk - nyugtattam meg Robot - anyukádék hazamentek Rickyhez. Tényleg szólnunk kell nekik, hogy felébredtél.
- Már szóltam nekik - lépett be ekkor Tom.
- Hogy vagy, haver? - jött oda Robhoz.
- Megmaradok - próbálkozott egy mosollyal, de ekkor csúnyán néztem rá.
- Semmi baj kicsim, most már minden oké.
- Dehogy oké. Bele is halhattál volna Rob. Hogy jutott eszedbe hősködni?
- Nem hagyhattuk azokat az idiótákat, de nem is gondoltuk, hogy kés van náluk. Tényleg velük mi lett? A srácok?
- Minden oké velük, csak apróbb karcolások, inkább magad miatt aggódj. Őket letartóztatták, még neked is meg kell tenned a feljelentésed.
- Gondolom majd bejönnek a zsaruk.
- Igen, szerintem még ma. Egyébként nemsokára jön az orvos megnézni téged - mondta Tom.
- Kösz haver.
- Én is köszönöm - fordultam Tom felé.
- Nincs mit, tudjátok. Bármikor srácok.
Ezután Rob egy mosollyal pillantott felém.
- Kapok csókot? - kérdezte, mire elnevettem magam.
Nem is válaszoltam, inkább felé hajoltam, miközben az egyik kezem ő ejtette rabul, a másikat pedig a tarkójára simítottam és ajkaira hajoltam.
Annyit aggódtam érte, és féltettem, mennyei megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor megéreztem a csókját, amiből áradt felém a mérhetetlen szerelme.
Most már tényleg minden rendben lesz. Itt van velem, és meg fog gyógyulni - gondoltam miközben édes csókjait élveztem.
- Szeretlek - súgtunk egymásnak csókjaink közepette, de sajnos nem élvezhettük soká, mert bejött az orvos.
- Látom, most már minden rendben - nézett végig rajtunk mosolyogva.
- Mikor mehetek haza? - volt az első kérdése Robnak. - Otthon biztos gyorsabban gyógyulnék - pillantott rám Rob.
- Ha így gondolja, és tényleg vigyáznak önre, bár azzal szerintem nem lesz baj - tette hozzá az orvos - akkor holnapután, de ugye tudja, hogy egy jó ideig semmi megerőltető mozgás, emelgetés, semmi - mondta az orvos ezt kihangsúlyozva, Robnak is leesett mire gondolt a doki.
- Meddig? - kérdezte rögtön.
- Néhány hétig biztosan, járni tud majd, de pihenjen inkább és semmi erőlködés, mert felszakad a sebe. És majd vissza kell jönnie varratszedésre, de addig még bőven van idő.
- Szóval akkor holnapután hazamehetek?
- Igen, de tudja mi a feltétele.
- Ne aggódjon doktor úr, vigyázunk rá - válaszoltam én.
- Abban biztos vagyok - mondta a doki, akinek ezután helyet adtam és ránézett Rob kötésére.
- Küldök egy nővért, hogy cseréljen kötést.
- Köszönjük.
Ezután ismét magunkra hagyott minket, Tom addig behúzódott az egyik sarokba.
- Ejnye haver, máris a tornázáson járna az eszed. De most jól megjártad. Egy ideig semmi szex - mondta nevetve Tom.
- Pofa be Tom. - vágta rögtön hozzá Rob, majd felém fordult.
- Hallottad a dokit, szívem.
- Ne már kicsim, jól vagyok.
- Te bolond vagy Rob, most műtöttek. És be tartjuk amiket a doktor mondott. Kellett neked hősködni, így jártál szívem - mondtam neki, és egy csókot akartam nyomni a szájára, de ezúttal ő volt az aki megfogta a tarkóm, és nem kis szenvedéllyel csókolt meg.
Miután már majdnem lihegtünk, elszakadtunk egymástól, Tom szólalt meg helyettünk.
- Ezzel a megpróbáltatással azt hiszem lesznek gondok, mindkettőtök részéről - mondta, mire mindketten nevetni kezdtünk, bár Rob nem sokáig, mert fájni kezdett a sebe.
Pár perccel később bejött egy nővér, de nem az, aki tegnap. Ez kevésbé sem tetszett. Főleg az nem, ahogy Robra nézett. Elöntött a méreg, ahogy legeltette rajta a szemét, sőt még mintha simogatta volna is, miközben a kötést cserélte. Ráadásul a kis pofátlan a szemem láttára. Rob is észrevehette rajtam, még az a szerencséje, hogy ő nem is nagyon nézett a nőre, inkább az én reakcióm figyelte. Miután a nővérke végre abbahagyta Rob simogatását és vizslatását, messzebb lépett tőle, odahajoltam Robhoz és megcsókoltam.
Bevallom csak a nőcske miatt volt, pokolian zavart a pofátlansága, hogy van képe itt előttem így nézni rá, meg simogatni is, de amint megéreztem Rob csókját már nem az érdekelt. Édes csókokkal kényeztetett, amitől lehetetlenség nem elolvadni.
Mire ajkaink elváltak egymástól egy mosolyt váltottunk.
- Szeretlek kicsim - mondta Rob nevetve, nyilván sejtette minek a hatására csókoltam meg.
- Én is téged - válaszoltam neki, majd a leesett állú dühös nővérke felé pillantottam, aki szerencséjére hamar szedte a sátorfáját.
- Ti aztán tudtok. Nem semmi vagy Kris - röhögte el magát Tom.
- Nem láttad, hogy nézett rá? És még simogatott is - mondtam ezt Robnak.
- Ugyan kicsim.
- És még előttem csinálta a pofátlan nőszemély. Jobb ha mindegyik tudja, hol a helye. Te az enyém vagy.
- Csak a tiéd - mondta Rob miközben a pillantása tartott fogva.
- Nem is vagy te olyan beteg, haver. Erre lenne eszed, mi?
- Mi az hogy. De azt hiszem egy darabig nem jut ki a jóból - mondta Rob, vagyis próbálta nevetve, de az még fájt neki.
- Ahogy mondod - értettem egyet Robbal és még egy csókot váltottunk, mikor zajt hallottunk az ajtó felöl.
Mire odapillantottunk az egész Pattinson család állt az ajtóban. Sőt a legfiatalabb tagja is.
Claire rögtön a másik oldalról rohant a fiához és Richard is a hogyléte felől érdeklődött.
- Hogy vagy fiam?
- Már jobban apa. Nem vészes - mondta Rob, mire Clairetől is kapott egy hasonló pillantást, mint korábban tőlem.
- Még egyszer ne merd ezt csinálni, fiam. A frászt hoztad ránk, és Kristen is halálra aggódta magát.
Rob erre csak a szemét forgatta és bólogatott, majd egy kisemberen akadt meg a tekintete, aki Lizzy karjaiban volt.
Amint Rob rámosolygott, Ricky rögtön kacagva nyújtózott az apja felé.
Lizzy átadta nekem Rickyt, akinek én is adtam egy nagy puszit, cserébe én is kaptam egyet tőle, majd csak az apukájára figyelt.
- Egy picit óvatosan kicsim, apu most beteg - mondtam a kis drágámnak, aki még ilyen kicsin is, mintha már értette volna mit mondok, csak épp nem tudott válaszolni, óvatosan Robhoz hajolt, aki, amennyire tudta megölelte őt és megpuszilta.
- Kicsim neked is pihenned kellene - fordult közben felém Claire. - Tényleg mit mondott az orvos? Tom mondta, hogy holnapután hazajöhetsz.
- Igen anya, de gondolom akkor a többit is elmondta.
- Te ettél már? Főztem neked, a kedvenceid, sütöttem is - mutatott Claire a táskák felé, amiben Robnak csempészte be az ételt.
- Egyél te is kicsim, biztos éhes vagy, utána Richard marad Robbal, te pedig hazajössz pihenni egy kicsit, este visszajöhetsz - mondta Claire, és úgy tűnt, hogy nem igen érdemes vitatkozni vele.
- Igaza van anyunak szívem, pihenned kell. Estig kibírjuk- mondta Rob is.
- Oké - adtam meg magam.
Rob nem igazán volt oda a kórházi kajáért inkább Claire főztjét részesítette előnyben, én most nem voltam éhes, majd otthon.
Rob evett, pont végszóra futott be az orvos, vizitre.
Claire javasolta, hogy akkor mi induljunk is, Tom mondta, hogy hazavisz minket, Lizzyék addig maradnak Robbal.
- Este jövök - fordultam Robhoz.
- Várlak szívem, vigyázz magatokra - simogatta Rob meg a hasam, és ha jobban tudna mozogni még puszit is adott volna rá, de most nem tehette.
- Nagyon szeretlek - súgtam neki egy csók után.
- Én még jobban - érkezett tőle a válasz, a kedvenc mosolyommal az arcán.
Rickyvel is elköszöntek egymástól, és ha nehezen is, de elindultunk haza.
Ahogy hazaértünk Claire rögtön a konyhába parancsolt, és én is éreztem, hogy a kisember odabent kezd éhes lenni. Tom addig lefoglalta Rickyt.
- Menj csak, pihenj le. Én is megyek, este jövök és ha akarod, beviszlek hozzá - mondta Tom.
- Köszönöm - feleltem neki hálásan.
Igazán örülök, és hálás vagyok, hogy ilyen barátai vannak Robnak, és szerintem már mondhatom, hogy nekem is.
- Nincs mit - mondta Tom és adott egy puszit majd elköszönt a többiektől is.
Lassan ideje úgy is Rickynek is a délutáni szunyókálásra, így felmentünk a szobánkba.
Letettem őt az ágyába, Claire figyelt rá, amíg lezuhanyoztam és felfrissítettem magam kicsit, majd magamhoz vettem és birtokba vettük a Robbal közös ágyunkat.
Rickyn is láttam, hogy bármikor elszundíthat, de megvártam, amíg elalszik. Utána, mikor már édesen szuszogott, nekem se kellett sok, hogy álomba merüljek. Rob ágya mellett ülve aludni nem volt valami kényelmes, de legalább mellette voltam. Azért jól esett most pihenni egy kicsit, mielőtt este visszamegyek hozzá. Nem is annyira magam, inkább a baba miatt. Miatta még jobban kell vigyáznom magamra.
/Rob/
- Nagyon szép családja van - mondta nekem az orvos, miután Kristenék elmentek.
- Köszönöm -válaszoltam büszkén.
Beszélgettünk közben egy kicsit míg megvizsgált. Szerencsére nem olyan vészes a dolog, és holnapután tényleg hazaenged. De ismét a lelkemre kötötte, hogy semmi ugrálás, és pihennem kell.
Ekkor jutott hirtelen eszembe a forgatás.
- Majd elhalasztjátok fiam. Kristen biztos szól a férjének, hogy mi történt - mondta apa.
Ahogy a férj szót kimondta a még mindig bent lévő orvos kissé furcsán pillantott rám.
Biztos azt hitte, hogy én vagyok a férje.
Nem tudom miért, de úgy éreztem meg kell magyaráznom. Persze csak nagy vonalakban.
Elég rendes volt végig a doki, meg szerintem fogunk még találkozni, mert vissza kell még jönnöm párszor, így legalább nem ért félre semmit.
Olyan középkorú, talán harmincas évei elején ha lehet, nem öreg.
A dolgát biztosan jól végzi, és rendes is, mert ahogy ő mondta, más orvos nem engedne ki ilyen hamar, szóval ezért külön hálás voltam neki.
De már most untam itt lenni, de ezt a kicsit csak kibírom.
Este visszajött Kristen, Tom hozta be. Hálát is adtam a sorsnak, így könnyebb volt kibírni, hogy itt van, bár hiába is próbáltam volna rávenni, hogy ne jöjjön, inkább maradjon otthon.
Engem este alvásra ítéltek, ő meg addig csak kényelmetlenül ülhetett itt mellettem.
Ekkor lepett meg minket ismét a doki. Átrakott egy másik szobába. Amint átvittek megérettem, miért.
Az én ágyam mellett volt egy másik, kényelmes kanapészerűség is amin Kris kényelmesen elfért. Nyílván a doki is látta, hogy nem igen akar elmozdulni mellőlem. Név szerint Patrick. Egész megkedveltük, nagyon rendes volt velünk, és jó orvos is.
Szerencsére másnap ismét legalább annyira rá bírtam venni Krist, hogy menjen haza ismét délután pihenni, és Richyhez is. Addig most anya maradt velem. Nem mintha nem lettem volna el egyedül, sőt Tom is elszórakoztatott.
Így gyorsan eltelt ez az idő, és ma végre mehetek haza. Kristenék még nem jöttek meg, de már telefonált, hogy hamarosan jönnek, Tom már elment értük.
Addig nekem az egyik nővér segített felöltözni. Még az a szerencse, hogy ezúttal egy idősebb nő volt, nem olyan mint a korábbi, mert Kristen, ha meglátná, lenne itt nemulass.
Időközben a rendőrök is meglátogattak a vallomásom miatt, de szerencsére azok az állatok, akik miatt ide kerültem, már rács mögött vannak. Miután elmentek, leültem, még nem jönnek értem.
Ülni még nem volt valami kényelmes, fájt is rendesen, de már eluntam a fekvést is. Jól esett felállni kicsit. Meg is leptem Kristent, amikor betoppant és a saját lábamon látott.
Rögtön hozzám rohant és le akart ültetni. De valahogy ki is kell jussak innen, és a saját lábamon fogok, csak semmi tolókocsi. Még a gondolata is kiborított.
Előbb utóbb csak rendbe jövök, ha most még fáj is.
Mielőtt mentünk volna, Patrick jött be és hozta a zárójelentést és a papírjaimat, mi pedig megköszöntünk neki mindent.
Nemsokára úgy is találkozunk mikor vizsgálatra, na meg varratszedésre kell jönnöm. Na, ennek a gondolata nem dobott éppen fel.
- Vigyázzon magára, és ne feledje mit mondtam - mondta a doki, mielőtt elindultunk.
- Ne aggódjon, vigyázok rá - mondta Kristen, majd elköszöntünk.
Óvatosan karolt át Kristen és mentünk a kocsihoz.
Azért a sebem még jócskán fájt, bár kaptam rá gyógyszert.
Tom hozta a cuccaimat. Anyuék nem jöttek el, inkább otthon maradtak, anyu amúgy is rendet akart tenni, főzni meg ilyesmi, ahogy Kristen mondta.
Én csak mosolyogtam ezen. Egy kis betegség és minden a fejére áll.
De most már nem érdekelt semmi, csak, hogy az életem itt van mellettem és fogja a kezem. Vagyis az életeim.
A kocsiút nem éppen volt valami kellemes, pokolian örültem amikor hazaértünk.
Anya jött elénk, Kristennel együtt mint valami kisgyereket, rögtön a szobámba és az ágyba parancsoltak.
Kristennel szívesen mennék oda - gondoltam magamban, miközben a szerelmem felkísért a szobába.
Ezzel csak az a baj, hogy egy ideig tabu. És Kristen be fogja tartani az orvos utasításait, pedig most ha hülyén hangzik is, mert hogy most szúrtak le, de semmi másra nem vágyom, csak, hogy vele legyek.
Most azonban még arra sincs esély, hogy elmondjam neki, mert mindig van valaki körülöttünk.
A helyzeten az meg pláne nem segített, amikor Kristen segített átöltözni, és neki is feltűnt. Igaz fájt egy kicsit, de utána lerántottam magamhoz és csókolni kezdtem. Végre egy kicsit ő is megfeledkezett magáról és forrón csókolt vissza.
Nyelvem a szájába csúsztattam miközben teste az enyémhez simult. Még a fájdalmat is elfeledtette velem az érzés, hogy a karjaimban van, miközben szenvedélyesen csókoljuk egymást.
Miután kissé lihegve elszakadtunk egymástól a varázs tovaszállt, ő ugyanis észhez kapott és igaz óvatosan, de lepattant rólam, amilyen gyorsan csak tudott.
- Még egyszer ne csináld ezt. Nem lehet. Még felszakad a sebed vagy, valami, ne játssz ezzel Rob, a fenébe is - mondta kissé dühösen, de ennyit simán megértek az iménti forró pillanatok.
Tudom, érzem, hogy ő is akar, de most még félt. De remélem nem bírja már sokáig.
Elég Rob, neked kellene bírnod magaddal - róttam meg magam a gondolataimért, de képtelen vagyok kontrollálni magam, ha ő itt van velem és ezt el is mondtam neki.
- Akkor a közeledbe se jövök addig.
- Na azt próbáld meg, akkor nekiállok, felkelek és én megyek utánad - fenyegettem meg mosolyogva.
- Ne hülyéskedj Rob. Ágyban maradsz és kész.
- Csak ha idejössz mellém - néztem rá mosolyogva, ugyanakkor kihívóan.
- Nem - jelentette ki határozottan, de megfogtam a kezét és magamhoz vontam.
Én feküdtem, ő pedig letérdelt mellém az ágyra, de közelebb nem akart jönni.
Erre is megvolt a módszerem.
Megcsókoltam.
Minden szenvedélyemet és szerelmemet beleadva ebbe a csókba, amit készségesen viszonzott. Miután ajkam, ha nehezen is, de levegőhiány miatt elvált az övétől, nyakára hintettem csókjaimat.
Tudom, hogy ennek sosem tud ellenállni. És igazam is lett.
Éreztem megremegni a testét, míg finom bőrét csókoltam.
- Gyere ide mellém - súgtam a fülébe csókjaim közben és tudtam, hogy nemsokára megadja magát.
Abban is biztos voltam, hogy tovább úgysem engedné, hogy menjek, akárhogy csókolom őt, de ha már mást nem lehet, azzal is beérem, ha csak itt van mellettem és a karjaimban tudhatom őt, ezt közben el is suttogtam neki.
Erre végre megadta magát.
Befeküdt mellém az ágyba és óvatosan hozzám bújt.
Ismét, már ezredjére is szerelmet vallottunk egymásnak, megpecsételve egy csókkal, majd fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig amennyire csak tudtam, átöleltem őt.
Az idilli pillanatot viszont nem élvezhettük soká. Anya nyitott be hozzánk, és nem volt egyedül.
- Látogatótok jött - mondta anya, és rendesen meglepődtem, amikor megláttam ki áll mögötte. Majd a meglepődés nem is tudom dühbe csapott át, miközben azt kérdeztem magamtól, hogy ő mit keres itt?
