36.fejezet

Sziasztok!
Késve sajnálom, tegnap nemtudtam jönni, és egy hét éjszakázás után kissé gatya is voltam. Ma meg akadt egy kis gubanc és része elveszett a fejlinek, és újra kellett írnom, most meg nemtudtam magam lelőni :D
De itt van, végre mindenre, vagyis majdnem mindenre fény derül, de arra mindenképp amire már annyira kíváncsiak vagytok. Remélem tetszeni fog, köszönöm szépen annak a 9 embernek aki komizott az előzőhöz, és azoknak akik chatbe írtak (L).

Még valami fejli előtt :) Kiagyaltam egy kis ajándékot karácsonyra, ha átagyalom később vagy holnap kiírom és kell majd a segítségetek de majd erről később :) Jó olvasást most, pusszantás nektek: Liz

36.fejezet



/Kristen/




Rickyt nem vittem magammal haza, ő az apjáéknál maradt. Mielőtt eljöttem volna azonban Claire megkért, hogy váltsunk néhány szót.

Rob kissé furcsán nézett ránk, de nem kérdezett semmit. Már a kérésemnél elég dühösen válaszolt, de belement hogy velem jön. Könyörögni nem is könyörögtem volna neki. Az ő érdeke.

Claire megkért, hogy ha lehet akkor a vizsgálat után jöjjek haza vele Robbal. Már akkor jó érzés töltött el, mikor azt mondta haza. Nem olyan régen még hatalmas boldogság öntött volna el ha azt mondhatom, hogy ide jövök haza.

De másképp alakult, és ezen már nem lehet változtatni.

Visszatérve Claire-re, kérni szeretne majd tőlünk valami. Fogalmam sem volt róla mi lehet az, de igent mondtam.

Hazaérve csodálkoztam, hogy Steve még nincs itthon. Volt még pár óránk az orvosig, addig csak lepihenni szerettem volna, de nem olyan sokkal később a férjem is hazaért, nem kis meglepetéssel, ugyanis egy fontos beszélgetést akart megejteni velem.

Nagyon komolynak tűnt amikor a nappaliban leültünk. Rögtön félni kezdtem, nem tudtam elképzelni miről akarhat beszélni velem. Sejtésem azért volt, de arra nem mertem gondolni. Önzően hangzik, de félni kezdtem, hogy ő is el fog hagyni. Azt nem is sejtettem, milyen meglepetéseket tartogat még nekem a sors mára.

Helyet foglaltunk a kanapén egymással szemben, és láttam rajta, hogy nagy nehezen de belekezdett. Rögtön az első mondatával kezdte beigazolni a rossz sejtéseimet.

- Mondjuk úgy, hogy én már tudom a te titkaid - kezdett bele Steve gondolva itt a Robbal kiderült kapcsolatomra, és hogy tőle van a kisfiam - ideje, hogy te is megtudd az enyémeket - mondta, ami számomra igen bajlósan hangzott.

Figyelmesen hallgattam, nem is sejtettem, hogy engem is érhetnek még meglepetések.

- Akkoriban történt amikor te először találkoztál Robbal. Akkor sem voltam itthon mert elutaztam.

- Igen, emlékszem.

- Az út nem alakult valami jól. Volt egy barátom ott, akivel ha üzlet miatt arra jártam, mindig találkoztunk. Még az egyetemről ismertem, és jó barátom volt - kezdte el mesélni Steve, én csak hallgattam vártam, hogy mi lesz a mese vége.

- Egyszer mivel még nem ismertem a családját elvitt hozzájuk. Hatalmas meglepetés ért amikor kiderült, hogy ismerem a feleségét. Mindketten meglepődtünk, de úgy döntöttünk Susannel, hogy nem mondjuk el neki. Ő és én még annak idején . . . . szóval mi . . . .

- Ti együtt voltatok? - találtam ki amit mondani akar.

- Igen, még az egyetemen, akkor azt hittem ő a nagy ő. De talált valakit és elhagyott. Utána én sem bántam, hiszen megtaláltalak téged - mondta Steve, én pedig emésztgetni kezdtem a halottakat.

- És utána?

- Nem mondtuk el Marknak, hogy ismerjük egymást. Akkor találkoztunk először, legalábbis a barátom ezt hitte. Van egy 5 éves lányuk Cathy - mondta Steve, és rögtön a fejembe villant valami, és nem tudtam nem rákérdezni.

- A te lányod?

- Nem. Marké - érkezett a válasz a kérdésemre, amitől talán egy nagy kő esett le a szívemről, de nem tudom miért.

- Akkor mikor ott voltam, valamin Susan és Mark összevesztek, de az ő dolguk volt, nem szóltam bele. Mark sem akart mondani semmit, és én nem faggattam. Egyik este azonban, éppen hazafelé tartott, amikor egy másik sofőr figyelmetlensége miatt baleset érte.

Steve itt elhallgatott. Rögtön tudtam miért.

- Meghalt - suttogtam halkan, mint aki nem meri kimondani.

- Igen. Susan akkor teljesen kikészült, és egyedül maradt a kis Cathyvel. Amiben csak tudtam segítettem nekik, mert Mark a barátom volt, és Susan is. Sok idő telt el azóta, bár ezt sosem felejteni el az ember, de kezdtek rendbe jönni. Amikor tudtam meglátogattam őket, és mindig tartjuk a kapcsolatot - folytatta Steve, a jelen időből amit használt tudtam, hogy ez még most így is van.

- Még mindig?

- Igen. Ha üzlet miatt utaztam el, sokszor hozzájuk mentem -mondta lehajtott fejjel Steve.

Tehát hazudott nekem - jöttem rá rögtön, mégsem tudtam haragudni rá. Annak idején nekem is megvoltak a nem is kis titkaim, de azért meglepett, hogy ő ilyesmiket nem mondott el. Elmondhatta volna, hiszen ő is, még ha nem is tőlem, szinte végig tudott rólam és Robról. És megértette. Sőt, nem egyszer szinte ő lökött egy másik férfi karjaiba, és tenné meg most is ha látná, hogy vele boldog leszek.

De ez már nem lehetséges, ezért maradt mellettem.

Egy kis szünetet tartottunk. Csendbe burkolózva dolgoztam fel a hallottakat.

A bűntudat most kezdett csak igazán urrá lenni rajtam. Steve annyi mindent, tett és áldozott fel értem, én meg sosem voltam mellette. Ő nem mondta el nekem mi történik vele. A világ legrosszabb feleségének éreztem magam ebben a pillanatban.

Eszembe jutott mindaz amit ő értem tett. Velem volt, és nem hagyott magamra amikor annak idején elmondtam, hogy megcsaltam őt, ha akkor még nem is tudta, hogy Robbal. És elfogadta a fiam, sőt szerette és szereti a mai napig is, és a sajátjaként nevelte velem, amiért sosem lehetek elég hálás neki.

És mióta tud Robról, a maga módján mindig igyekezett segíteni, hogy meg tudjuk vele oldani a gondjainkat, mert látta, hogy vele boldog vagyok. Emiatt éreztem most csak igazán rosszul magam. Mindig igyekeztem nem gondolni arra, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoztam neki. Hisz ő mindig is azt mondta, hogy neki csak az a fontos, hogy boldog legyek, ha nem is vele.

Most, hogy már tudok róla, és erről a másik nőről és a családjáról, máshogy alakulnak a dolgok.

Most még önzőbbnek éreztem magam mint valaha. Még most is félek, hogy elhagy és magamra maradok, pedig többet tett értem, értünk, mint bárki valaha is. Neki is kijár végre a boldogság.

Volt egy olyan sejtésem, vagy akár lehet nevezni megérzésnek is, hogy ezzel a nővel lesz az. Motoszkált bennem egy kérdés, amit ha félve is, de feltettem neki.

- Szereted őt? - kérdeztem Steve-től, és tudtam, hogy tudja kire gondolok.

- Téged szeretlek - vágta rá rögtön, de már nem volt olyan meggyőző, mint nem olyan régen. Ebből is sejtettem, hogy már ő is elhatározta magát. Csak meg kell várnom, ő hogy döntött és mit akar.

- Tudom, de én . . . . . .

- Te is szeretsz, de nem úgy. Régóta tudom már ezt Kristen. Eddig annyi is elég volt nekem, hogy mellettetek lehettem, de . . . . .

- Ez már kevés - fejeztem be helyette, miközben millió gondolat kavargott a fejemben és igyekeztem rendet tenni köztük.

- Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb ki fogsz békülni Robbal. De nem tudom miért, most már mégis kételkedem ebben. Azt hittem idővel majd megbocsájtasz neki. De valamiért azt látom, most tényleg tartod magad ahhoz, hogy vele vége, bár én nem értem, hogy miért. És még itt van Tyler is.

- Vele semmi közünk egymáshoz.

- De régen volt. És ha Robbal nem is, a múltatok miatt talán Tylerrel boldog lennél. Nem tudom, nevezheted hülye megérzésnek, bár eddig sosem hittem az ilyesmiben, valamiért úgy érezem, hogy a két srác közül az egyik lesz az, amelyik elnyeri a szíved. Mint a film végén, neked kell döntened Kristen. Vagy megbocsájtasz Robnak, vagy itt van Tyler. Ha ő azt is mutatja, hogy a barátod, lerí róla, hogy még mindig odavan érted, és nem is hiába, hiszen régen majdnem hozzámentél. Ez lehet valaminek a kezdete. Nem is hibáztatom, hogy még mindig odavan érted - mondta Steve, és közelebb jött hozzám.

Kezei az arcomat simogatták, miközben gyengéden pillantott rám. Tudtam, vagy sejtem, hogy ez most milyen nehéz neki. És nekem is. Ha nem is úgy, ahogy Robot, de nagyon szeretem őt, és ezt el is mondtam neki.

- Tudom kicsim. De őt jobban. Vagy amelyiket választod majd. Neked is boldognak lenned, és ehhez döntened.

- És te? Mit érzel iránta? - kérdeztem tőle erre a Susanra gondolva.

- Régen szerettem. És talán valamit most is érzek iránta, de közel sem azt, amit irántad érzek.

- Neked is tovább kell lépned. Csak azt akarom, hogy te is boldog légy. Annyi mindent tettél értünk, te vagy az aki még nálam jobban is megérdemli - mondtam Steve-nek.

- Ne légy butus. Mindannyian boldogok leszünk. Nektek is kijárt. Rickynek és ennek a picinek - mondta az egyik kezét a pocakomra simítva.

- Mindent elintéztem - kezdett bele Steve. Megijedtem, hogy máris el akar menni. Annyi ideig volt része az életemnek, annyi mindent köszönhetek neki, fáj a tudat, hogy mindennek vége.

A történtek ellenére is még mindig mindennél jobban szeretem Robot, de néha azt kívánom, bár sose ismertem volna meg, hogy Steve-et, ezt a fantasztikus férfit tehessem boldoggá. De az élet közbeszólt. Csak remélem, hogy hamarosan ő is boldog lesz, én pedig... majd meglátjuk mi lesz.

- Beadtam a szükséges papírokat a váláshoz. Már csak alá kell írnod - folytatta az imént elkezdetteket Steve. Ennek hallatára jöttem csak rá, hogy tényleg vége.

Akaratlanul is könnyek folytak végig az arcomon, a következő pillanatban pedig Steve a karjaiba zárt.

Szorosan öleltem magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni.

- Mindig szeretni foglak - súgta a fülembe Steve, mire a könnyeim még jobban kezdtek folyni, szívem pedig fájni, amiért képtelen voltam viszonozni az érzéseit.

- Sajnálom - ennyit tudtam, csak kinyögni, miközben arra gondoltam, hogy ismét ugyanoda jutottam, mint annak idején Tylerel, csak Steve-hez hozzá is mentem. Mindig ugyanaz a vége. Egyedül maradok. Ki tudja, talán ez a sorsom? Csak a gyerekeim maradnak nekem. De ők mindennél fontosabbak.

- Nincs mit, szívem. Ennek így kellett lennie. Mindennél boldogabb voltam ezek az évek alatt, és hálás vagyok a sorsnak, amiért megismertelek. Akárhogy is alakul az életünk, mindig itt leszel - mondta Steve eltolva magától, miköben a kezemet a szívére helyezte.

Igyekeztem kissé összekapni magam, hiszen nem először szakítom félbe a mondandóját.

- Lesz most egy hét szünet, amíg a felvételeket vágják és utána lesznek felvéve az utolsó jelenetek, ami tőled függ - mondta Steve, emlékeztetve, hogy döntenem kell.

- Addig elutazom . . .

- Hozzájuk?

- Igen. Már hiányzom nekik, és beszélnem kell Susannel. Utána visszajövök a filmet befejezni , és elrendezni még pár dolgot mielőtt odaköltözöm - mondta ki a döntését Steve.

- Odaköltözöl - ismételtem a szavait, miközben próbáltam megemészteni a hallottakat. Pár napja mikor elmentünk, sőt néhány órája hazafelé jövet, álmomban sem gondoltam volna, hogy arra jövök haza, hogy el kell búcsúzzak tőle és az eddigi közös életünktől. De így kell lennie.

- Igen. Új életet kezdek, és te is. Azt ígértem, hogy mindig melletted leszek, és ez így is lesz, még ha távolról is, de ha szeretnéd, meglátogatlak. Nem foglak magadra hagyni ha szükséged van rám. Mindig segíteni fogok neked - ígérte ismét.

- Meg sem érdemlem.

- Dehogynem. Ne mondj ilyeneket. Nem a te hibád. Nem egymásnak szánt minket a sors, de kaptunk pár nagyon szép pillanatot és évet együtt. De nem együtt leszünk boldogok, emiatt ne legyen bűntudatod. Inkább tegyél meg nekem valamit, és akkor nyugodtan fogok elmenni.

- Mit? - kérdeztem, miközben ismét síróssá vált a hangom.

- Hogy jól döntesz Kris. Bocsáss meg, adj még egy esélyt, neki és magatoknak is. Vagy ha erre már tényleg nem vagy képes, akkor Tylernek. Tudom, hogy valamelyikükkel boldog leszel. Hogy kivel, rajtad áll.

- Nem tudom. Benne nem hiszem, hogy meg tudnék bízni. Megtettem és nézd mi lett a vége. Megcsalt, annyira szeretett. És azóta sincs egyedül. Az egy dolog, hogy jó apa. Nekem az kevés, akármennyire is szeretem. És már addig elmentünk, hogy nincs visszaút. Ő azt hiszi, ismét együtt vagyunk, vagy Tylerel vagyok, ki tudja már mit gondol. Szerintem ő sem bízik bennem. Így mi értelme lenne? És neki is ott van a kis barátnője. Meg ki tudja mi van azzal a nővel akivel Londonban feküdt össze? Fogalmam sincs mit tegyek. Át kell gondolnom mindent.

- Lesz rá pár napod. És hátha történik valami, ami segít a döntésedben. - mondta titokzatosan, amit nem tudtam mire vélni.

- Mikor utazol? Hazajössz még?

- Reggel indulok. Csak egy hétre, amíg nem lesz ismét forgatás. Utána visszajövök még. Szerintem addigra kimondják a válást is, és te is új életet kezdhetsz.

- A ház a tiéd. És neked meg a kicsiknek mindenetek meglesz. Nem fogtok hiányt szenvedni semmiben. És ha távolról is, mindig számíthatsz rám. Akármiben Kris.

- Köszönöm - suttogtam és a karjaiba bújtam.

- Vigyázz Rickyre, és rá is - simította az egyik kezét a pocakomra.

- Úgy lesz. - mondtam ismét síróssá vált hangon.

- Minden rendben lesz kicsim. Te is boldog leszel.

- Azért néha rádnézek majd - mondta Steve nevetve, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Ha nem is úgy alakult a házasságunk, és a dolgaink, örülnék ha tudhatnék róla mi van vele, és néha láthatnám őt, és ezt neki is elmondtam.

- Mindenképpen. Mindig is itt leszel - mondta Steve kissé eltolva magától és a kezem a szívére helyezte ismét.

- Szeretlek Kris - tette hozzá vallomását.

- Én is téged - válaszoltam rögtön, és egy utolsó gyengéd csókot váltottunk a hamarosan megtörténő végső búcsúnk előtt.

Miután ajkaink elváltak egymástól homlokát az enyémnek döntötte.

- Azért majd meséld el mit mondott a doki. És kíváncsi vagyok, hogy a lökött apja miként reagál.

- Arra én is. Remélem nem fog kételkedni benne.

- Akkor bebizonyítod neki, hogy az övé. De nem hiszem, hogy lesz olyan idióta, hogy ne hinne neked. Az ő érdeke, hogy ezt ne csessze el, mint annak idején Rickynél. Szerintem ő sem akarja. Ha most így is állnak a dolgok kettőtök között, ezzel nagyon boldoggá teszed. És ki tudja, talán az ő esze is megjön, és vissza akar majd kapni titeket.

- Nem tudom én akarom-e. Meglátjuk, kell egy kis idő, hogy mindent átgondoljak. Egyelőre azon akarok túlesni, hogy elmondjam neki. Már ettől is nagyon félek.

- Nincs miért, hidd el - nyugtatott meg Steve, vagyis csak próbált. Menj fel pihenj le egy kicsit, addig én összepakolok.

- Nem akarok. Inkább segítek - ellenkeztem rögtön.

- Pihenned kellene. Megoldom én, ha bár a csomagolás sosem volt az erősségem- mondta nevetve.

- Tudom, épp ezért. És még ezt a kis időt veled akarom tölteni - mondtam ki a valódi okét, és ezzel már nem tudott ellenkezni.

Megfogta a kezem, felsegített a kanapéról, és magához ölelve indultunk a szoba felé, hogy segítsek neki csomagolni, és hogy elteljen ez a pár óra és Robbal az orvoshoz menjünk . . . . . .





/Rob/



Miután Kristen elment, ismét Nina hívott. Anya egy helytelenítő pillantást vetett felém, de nem mondott semmit. Lizzyről már nem mondanám ezt el. Volt egy olyan sejtésem, hogy tőle még kapni fogok.

Nem érdekelt. Semmi közük hozzá.

Délután anya próbált meg szónokolni erről.

- Kisfiam, miért nem hagyod abba? Így tényleg semmi esélyed nem lesz, hogy visszakapd Kristent és a fiad és . . . - mondta, de elhallgatott.

Egyre biztosabb voltam benne, hogy valamit titkolnak előlem. Anya tudja, hová akar vinni Kristen délután, de akármennyire próbálkoztam, nem akarja elmondani.

Nem faggattam tovább, délután úgyis kiderül.

Tom és Lizzy elmentek valahová, így csak anyuékkal voltam itthon.

Megkértek, ha végeztünk Kristennel mindenképpen hozzam át őt. Amúgy is jött volna Rickyért.

Visszatérve Nina hívására, nem volt kedvem találkozni vele, de mégis kénytelen voltam. Már nem volt olyan sok idő míg jön Kristen, Nina pedig pont ekkor állított be. Nina nagy szerencséjére Lizzyék is akkor értek haza. Amint meglátta Ninát nem sok kellett, hogy nekimenjen, sosem bírta őt. Szerencsére pár beszólással beérte, de így is láttam, hogy legszívesebben a hajánál fogva dobná ki.

- Miért nem szállsz már le az öcsémről? Nem fogod fel, hogy nem kellesz neki?!

- Ezt majd ő eldönti, eddig nem úgy tűnik - vágott vissza neki Nina.

- Hamarosan úgyis rájön, mivel nem téged szeret, és akkor majd jól pofára esel kisanyám - mondta neki Lizzy mielőtt Tom elrángatta a házba, én pedig csak lestem. Sosem láttam még Lizzyt ilyennek, de azt mindig tudtam, hogy Kristent nagyon kedveli, ő és Vic is. És mindenki őt akarja mellettem látni.

Nem tudom mikor értik meg, hogy ez már nem lehetséges. Neki ott a férje, vagy ha nem ő akkor a volt pasija. Én meg elbaltáztam Camille-lal Londonban, és Kris már nem bízik bennem. Együtt van a férjével, aki imádja őt, és ennyi. Ezen már nem lehet segíteni, annyit tudok csak tenni, hogy nem emiatt bánkódok állandóan. Ebben segít Nina, hogy néha kikapcsoljak, ha nem is úgy ahogy mindenki hiszi.

Hiába nem vagyunk már együtt, egyetlen más nővel sem voltam azóta. Még Ninával sem, akármennyire szerette volna. Majdnem voltam olyan bolond, hogy megtettem, de végül képtelen voltam rá.

Azt amit Camille-lal tettem is csak az alkoholra tudom fogni, és mellesleg nem is emlékszem rá. Csak, hogy igen félreérthető helyzetben ébredtem mellette. Nem volt kétséges, mit tettünk akkor éjszaka. Ami miatt Kristen sem akar már. Nem is hibáztatom, én sem bocsájtom meg amit akkor tettem. Ha akkor haragudtam is rá amiért eltitkolta a fiam.

Mint most is, józanult képtelen voltam megtenni amit akkor részegen igen. Nem gondolkozva és ezzel eldobva magamtól mindent. Nem csoda, hogy inkább a férje mellett marad, aki nem éppen a szívem csücske, de azt sosem tagadhatom, még ha rosszul is esik ezt mondani, ő jó férje Kristennek. Mellette volt amikor én nem, és még most is vele van. Mindig amikor szüksége van rá. Nem is csodálkozom, hogy Kristen vele maradt.

Mit adhatok neki én? Úgy tűnik, képtelen vagyok megváltozni, akármennyire is szeretem. Elég, hogy összevesszünk kicsit, egy kis alkohol és máris képes vagyok megcsalni. Igaza van, hogy egy szemétnek tart.

De mindegy, ennek már vége, hiába is bánkódom miatta.

Ha nem is s férje, majd a másik boldoggá teszi.

Igyekeztem inkább ezeket a gondolatokat kizárni a fejemből, és megpróbálni a lehetetlent, elfelejteni őt.

Nina is éppen ezen volt, hogy csak őrá figyeljek. Miután Lizzyék magunkra hagytak minket, rögtön rámmászott. Karjait a nyakam köré fonta és csókolgatni kezdett. Semmit sem mozgatott meg bennem, mégsem toltam el magamtól.

Fogalmam sincs miért.

És mint az utóbbi időben most is, mindig rosszkor történik minden. Egy autó állt meg a ház előtt, és vesztemre pont ő szállt ki belőle.

Kristen szomorúan pillantott végig rajtunk, Nina persze mint mindig, adta magát. Továbbra is rajtam lógott, már csak azért is, hogy lássa Kristen. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, mégsem tettem. Nem értem, miért is zavarná őt, ha mással lát? Neki ott a férje, és ő nem akart megbocsájtani - gondoltam magamban miközben láttam Kristenen, hogy nem szívesen, de odajön hozzánk.

- Sziasztok - köszönt nekünk, majd érzelemmentesen felém fordult.

- Mehetünk? - kérdezte és Ninának rögtön lehervadt a mosolya.

- Hová mész vele, édes?

- Van egy kis dolgunk. Ne aggódj visszakapod - mondta neki Kristen cinikusan, egy ördögi mosollyal az arcán.

- Remélem is, terveim vannak vele - válaszolta Nina, aki felém fordult, és megcsókolt. Tudtam én, hogy mire megy ez ki. Miután megkapta amit akart, és megbizonyosodott róla, hogy Kristen is látta, elment.

Hangokat hallottam mögülem, anya állt az ajtóban. Csak reméltem, hogy nem nézte ő is végig. De a pillantása erre engedett következtetni.

Kristen odalépett hozzá, anya pedig megölelte őt, engem pedig egy szúrós pillantással jutalmazott. Mondott valamit Kristennek, de azt nem hallottam. Nyilván pont ez volt a cél.

Gondolom, hogy Kristen autójával megyünk, hiszen arrafelé vette Kris az irányt. Követtem, de anya közben megállított.

- Viselkedj rendesen, fiam. És ha hazajöttél, remélem másképp látod a dolgokat, és akármit is művelsz ezzel a nővel, - a hanglejtéséből sejtettem, hogy Ninára gondol - remélem abbahagyod.

Most már tényleg nagyon kíváncsi voltam, mi a fene folyik itt, de nem hiszem, hogy olyan egetrengető dolog. Nemsokára kiderül.

- Vezess óvatosan, kicsim - mondta anya Kristennek. - Sőt, inkább te vezess, fiam - mondta anya, és Kristen beleegyezően bólintott, ezek után még inkább nem tudtam mire vélni, hogy mi folyik itt.

Miután elindultunk, néma csend honolt a kocsiban. Néha azonban nem bírtam ki, hogy ne pillantsak felé. Az ablakon bámult kifelé, kezei pedig görcsösen a ruháját gyűrögették. Idegesnek tűnt, de nem tudom, hogy miért.

Egyszer azonban pont akkor pillantott rám, amikor én is őrá. A tekintete csak bánatot és szomorúságot tükrözött felém. Egy pici remény gyúlt bennem, hogy netán a látottak miatt mégis lehetne egy kicsi esély, hogy még mindig szeret. Hiába van meg köztünk a vonzalom, a szikra - mint nem olyan régen kiderült a parton felvett jelenet alatt -, nem elég. Sosem csak szexre akartam őt. Ő volt az első nő akit nem csak erre, hanem mindenestül akartam, akit mindennél jobban szerettem. És ilyen sikeresen el is vesztettem.

Igyekeztem nem gondolkodni, inkább a vezetésre figyeltem, és Kristen utasításaiból próbáltam kitalálni, hová is akar vinni.

Hamarosan megérkeztünk. Egy magánklinika elé. Rögtön tiszta ideg lettem és a félelem fogott el.

Rögtön az ugrott be, hogy beteg lehet. Most aztán tényleg elöntött a pánik és szinte rohantam át a másik oldalra hozzá. Kisegítettem a kocsiból és kérdőn pillantottam felé. Láthatta rajtam, hogy elég ideges lettem, ugyanis így szólt.

- Semmi baj, ne aggódj. Csak mutatni szeretnék valamit - mondta és magára erőltetett egy mosolyt, ha engem nem is nyugtatott meg.

Fogalmam sem volt miért hozott pont ide, és mit akar mutatni egy klinikán, de még mindig féltem.

Az első emeletre mentünk és a nővérpultnál megálltunk. Az egyik nővérke rögtön felismerte őt, pár pillanattal később pedig egy orvos lépett oda mellénk.

- Hogy van Kristen? - kérdezte tőle egy mosollyal amit Kristen viszonzott.

- Jól, köszönöm. Itt vagyunk a vizsgálatra - pillantott felém, és engem is köszöntött az orvos.

- Üdvözlöm. Peter Wright vagyok.

- Robert Pattinson - mutatkoztam be, és kérdőn pillantottam Kristenre, mert még most sem igazán értettem semmit.

Egy vizsgálatra jött Kristen. De miért? Mi baja lehet? Azt mondja semmi baj - kavarogtak a gondolatok és kérdések a fejemben. Totál összezavarodtam. Lehet, hogy értenem kéne mi folyik itt?

- Menjünk is és lássuk mi a helyzet - mondta az orvos és Kristennel követtük.

Ő ment be előttem az orvossal én pedig követtem őket, előtte azonban még megakadt a szemem valamin... az orvos névtábláján az ajtón.

Szülész, nőgyógyász.

Az agyam rögtön kattogni kezdett, és ezernyi gondolat és kép pergetl le előttem. Egyetlenegy dolog volt mindig a vége.

De az nem lehet . . . . . . .



/Kristen/



Láttam Robon, főleg miután beléptünk a vizsgálóba, hogy kezdi kapizsgálni miért is vagyunk itt, de mintha nem igen akarná elhinni.

- Akkor kezdjük is - mondta Peter, és felfeküdtem az asztalra, hogy megvizsgálhasson minket.

- Jöjjön csak közelebb, onnan nem fogja jól látni - szólt neki az orvos, és mint aki sokkos állapotban van, lépett hozzám közelebb Rob.

Felhúztam a ruhát a hasamon és ismét megéreztem a kissé hideg zselét amit az orvos kent a pocakomra, hogy elvégezhesse az ultrahangot.

Ekkor mertem ismét Robra nézni. Tudtam, hogy most már neki is leesett, miért hoztam ide.

Csak ott állt és nem tudott szólni.

Még most is haragudtam rá a történtekért, de ezt a pillanatot nem akartam elrontani. Annak idején mikor Rickyt vártam, nem volt lehetősége ezekben a csodás pillanatokban mellettem lenni. Mindennek ellenére most nem akarom megfosztani ettől, így legalább erre az időre félretettem a rossz gondolataimat és csak a pillanat varázsának élni, és boldogan mutatni be Robnak a gyermekét.

Felé nyújtottam a kezem, és szerencse, hogy olyan közel állt hozzám, hogy elértem. Még mindig csak meredt maga elé, mint aki tényleg sokkos állapotba került.

Amikor viszont már látni is lehetett valamit a monitoron, akkor kezdett magához térni kissé és le sem vette a szemét a gépről.

És ekkor láttam meg ismét. Igaz, nagyon picike még, de ott van. Az én kisbabám. A mi kisbabánk.

Közben a kis szívének dobogását is lehetett hallani és látni is. Az élmény leírhatatlan volt. És ismét megadatott nekem ez a csoda.

Rob talán csak ekkor fogta fel, miért is vagyunk itt.

- És itt is van. Egyre növekszik, és minden rendben a babával. Erős baba lesz, és biztos gyönyörű, mint a mamája - mondta az orvos.

- A következő alkalommal ha gondolják, már a nemét is megnézhetjük - tette hozzá a orvos miközben mi tovább gyönyörködtünk.

- Gratulálok Rob - fordult felé az orvos, és annyira Robnak is sikerült magához térnie, hogy kezet fogjon az orvossal, aki ezután magunkra hagyott bennünket.

Mindig is Peter volt az orvosom, már Rickyt is nála szültem, így ő jóformán tud mindenről, többek között erről is, hogy ez meglepetés lesz Robnak, ezért is hagyott magunkra bennünket.

Mint a múltkor is, a képeket, és a videót a vizsgálatról ezúttal is megkaptam. Sőt Rob is kapott egyet, ezután felöltözhettem, ekkor ment ki Peter.

Rob leült itt az egyik székre és csak nézett rám. Kissé féltem, hogy még nem mondott semmit.

- Nem is mondasz semmit? - kérdeztem kissé félve.

- Ez tényleg igaz, Kristen? - kérdezte mint aki még mindig nem hiszi el.

- Igen. Kisbabát várok - mondtam. - még mielőtt megkérdőjeleznéd, hogy ki az apja . . .

- Tudom. Gondolom ezért hoztál ide. Tudom, hogy ebben nem lennél képes hazudni. És csak hálás lehetek, hogy elmondtad - mondta, szerintem itt gondolva arra, hogy annak idején nem így tettem.

Végig bennem volt a félsz, hogy mi lesz ha nem hisz majd nekem. Ha azt hiszi, nem tőle van.

- Még mindig alig hiszem, ismét apa leszek - mondta Rob végre egy mosollyal az arcán, kezdett megnyugtatni, hogy reagál valahogy a dologra. Elhiszem, hogy váratlanul érte a dolog, de jó végre egy normális reakciót látni az arcán.

Leültem mellé az egyik székre.

- Igen - válaszoltam az iménti kijelentésére.

- Annak ellenére amik történtek, nagyon féltem ettől - kezdtem bele, és Rob rám emelte a tekintetét.

- Féltem, hogy nem fogsz hinni nekem, és nem akarod majd.

- Hogy gondolhattad ezt? Ha annak idején korábban tudok a fiamról, akkor is ugyanúgy akartam volna és szeretem, mint most. Melletted lettem volna, de nem úgy alakult. Tudom, hogy ez komoly dolog, és nem hazudnál nekem. És a férjed? - váltott témát hirtelen.

- Mi van vele?

- Ő tudja, hogy te . . .

- Igen. Párszor rosszul lettem, mikor ő hozta fel, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Azóta is és mindig is csak egyetlen férfivel voltam együtt. És az te vagy - mondtam neki, és láttam, hogy részben elhiszi, de mintha valami miatt mégis kételkedne ebben.

Nem kérdeztem rá, még ha nagy is volt a kísértés. Nem akartam elrontani a pillanatot. Csak ezeknek a csodás perceknek akartam élni.

- De hagyjuk. Nem akarom elrontani ezt. A dolgok úgyse változnak, csak szerettem volna, hogy tudd. Jogod van hozzá.

- Köszönöm. Azt hittem, ennél boldogabb már nem is lehetek. Imádom a fiunkat, de még egy kisbaba? - mondta Rob könnyes szemekkel, amit még nem igen láttam tőle. Örülök, hogy őt is ennyire boldognak látom a hírtől, és hogy most ebben a pillanatban kizárunk minden rosszat mindent ami elválasztott bennünket és csak kiélvezzük ezt a kis csodát.

- Szabad? - kérdezte a következő percben Rob, és láttam, hogy a pocakom felé pillant.

Egy mosollyal válaszoltam, a következő percben pedig már előttem térdelt. Felhúzta ezúttal ő a ruhám, és kezét a hasamra simította. Hogy mozgást észleljen még korai, de az öröm ami a szemében csillogott, már megért mindent.

Az utóbbi időben nem igen adatott meg nekünk a boldogság. És tényleg mindennek ellenére örülök, hogy ő is ilyen boldog a hírtől.

- Annyira boldog vagyok. Köszönöm - nézett rám.

- Nagyon szeretlek - mondta ki hirtelen Rob és egy puszit adott a pocakomra.

Tudtam, hogy ez a picinek szól, de jó volt hallani, ha nem is nekem célozza hanem a babánknak.

Elég Kristen. Köztetek vége. Csak a baba miatt ilyen.

Tudtam, vagyis sejtettem, hogy ez majd esetleg közelebb hoz Robhoz, de többen nem is reménykedem. Főleg nem a ma látottak után ami után biztos vagyok benne, hogy Ninával együtt van. De végtére is ehhez semmi közöm. Ő csak a gyermekeim apja és igyekszem ehhez is tartani magam.

Láttam rajta, vagy csak én akartam ezt látni, amikor rám nézett, hogy többet is tenne, hogy legszívesebben a karjaiba kapna, de visszafogta magát. Pedig most én sem vágytam semmi másra. Csak ismét arra az érzésre, hogy tudom, hogy szeret. De elhesegettem ezeket a gondolatokat. Ahogy Stevenek ígértem, van még mit átgondolnom, és meglátjuk mi lesz még addig.

- Anya tudta ezt, ugye? - pillantott fel rám hirtelen Rob.

- Igen. Elmondtam neki.

- Akkor ezért aggódott érted az utóbbi időben.

- Igen. Amiért hálás vagyok neki. És hogy ennyire szeret minket.

- Istenem, annyira boldog vagyok - mondta Rob, és tényleg ezt láttam rajta. - Anya kérte, ha végeztünk vigyelek haza, valamit szeretne. És alig várom, hogy elmondhassuk Lizzyéknek is - örvendezett Rob, és nagyon boldoggá tett, hogy ilyen lelkesnek látom.

- Rendben, menjünk - mondtam, és Rob a következő pillanatban megfogta a kezem és felsegített.

Ujjainkat összekulcsolta, és az érzés ami ebben a pillanatban elöntött, leírhatatlan volt. Igazán boldognak éreztem magam, legalább erre a kis időre amíg ismét egyedül nem maradok, míg ő visszamegy Ninához.

Ne gondolj most erre Kristen - mondtam magamban, és erre az időre csak a boldogságra akartam figyelni.

Épp ebben a pillanatban jött vissza Peter.

- Mindent köszönünk doktor úr - fogott vele ismét kezet, immár boldogan Rob.

- Örülök, hogy ilyen boldognak látom önöket. Nemsokára találkozunk Kristen. Addig sok pihenés, rendes táplálkozás és semmi idegeskedés - adta ki a parancsokat az orvos.

- Be fogja tartani, vigyázok rájuk - ígérte Rob, és a szívem boldogság öntötte el a szavaira, ha nem is tudtam, hogy érti.

Miközben a kocsihoz sétáltunk, láttam, hogy Robbal maradat lehetne fogatni. Én én is így éreztem. Eddig is boldog voltam. Ez a baba és Ricky tartották bennem a lelket eddig, de most még inkább, és végre nyugodt vagyok, hogy Rob is tudja, és hogy látom mennyire örül neki.

Azonban az örömöm nem tart sokáig, Claire ugyanis még tartogat számomra egy kis töprengeni valót . . . . .







Köszi szépen Gabi (L)